Vilma-ház

Egy szegény ember megkapóan szép története

 

Édesapámat behívták katonának, még az első nagy háborúba. Kilenc gyerekkel maradt özvegyen, a kilencedikkel halt meg az első felesége. Nem tudott mit tenni, négyet bevitt a menhelyre, egy lányt az apácáknál hagyott. De a két éves Margitot nem fogadta senki. Mikor vonattal jött haza, elkérte egy ember tőle a két éves kislányt, hát odaadta. A legidősebb fiú itthon maradt öregapámmal , az pásztor volt, ment vele dolgozni.

Így aztán elment a háborúba. Ladiszlónál harcolt, utána Oroszországban volt hadifogoly.
Megbetegedett, fejtífuszban volt. Már beledobták a tömegsírba, szórták volna a meszet rá, de akkor kinyújtotta a kezét és azt mondta: “Kilenc gyerekem van”!. Talán ahogy zuppant, észhez tért. Visszavitték, meg is gyógyították. Összesen hét évet volt oda a háborúban és a hadifogságban, mikorra hazaengedték.

Itthon az unokabátyjának, meg Máli nénémnek mondta, meg kéne nősülni, a gyerekeket haza akarja hozni, Mondta, hogy egy két gyerekes asszonyt nézett ki, aki elvált az urától. Mondták neki, annak is van kettő, neked is kilenc, aztán születik még! Három féle gyerek nem fér össze. Lányt vegyen el, akkor adnak neki induláshoz mindent, ami kell.
Édesanyámmal a bátyja lakodalmában ismerkedtek meg, ott tetszett meg neki az édesanyám. Édesapám 44 éves volt, anyám meg 24 .Nagyon el akart jönni hazulról, mert aki odakerült menyecske, annak nem kellett elmenni dolgozni, neki meg el kellett, a pénzt meg eltették a szülők. Azt mondta bárkihez hozzámegy, de a maga ura akar lenni. Így lett az édesapám felesége.
Mikor összeházasodtak, mondta édesapámnak édesanyám, -“Menjél János, szedd össze most már a gyerekeidet!”.
Két gyereket messze, cigányoknál talált meg, ki voltak adva a cigányokhoz Ott jártak iskolában Pakson. A cigányok sírtak:- “hogy ne vigye őket bácsika, mert elveszi a jobb kezünket.” A másik meg mondta, “kevesebb gondunk lesz , vigye csak!”.
Két gyereket egy gazdához adott ki a menhely. Ahol voltak, fölmásztak a almafára, mikor a libákat őrizték, egy ág fölhasította az egyiknek a lábát. Azt hazudta, hogy egy veszett kutya harapta meg. A Mari néni, a gazda felesége, meg azt mondta, hogy összekötözteti a csendőrrel, mert hazudott. Aztán kihúzattatta a legjobb fogát itt elől. Mert nem mondott igazat. Így mesélték el.

Egy lányt, kit az apácáknál hagyott, hamar megtalált. Becsöngetett hozzájuk, megkérdezte: Itt van a Kertész Mária? Odavezették elé, akkor megkérdezte a lánytól: hogy hívják az édesapádat? Megmondta. “Mit gondolsz, én ki vagyok ?- Talán édesapám, talán nem”.- Ezt mondta a lány. -Mert nem olyan a bajsza, mint volt az édesapámé.
A Margitot a hivatallal is kerestették, nem találták sehol.
Aztán édesapám elszegődött cselédnek. Adtak a rokonok tehenet, disznót, zsírt, takarmányt, elindították őket az életben. Aztán születtünk mi öten, a tizennégy gyerekből tizenegy fölnőtt, kettő meghalt. Csak a Margit az nem volt meg.

Valahol, egy faluban azt álmodta egy fiatalasszony, hogy él az édesapja. Mikor másodszor is ezt álmodta, már komolyan vette az ura, elindultak megkeresni. Volt egy kiskönyve az asszonykának, még az édesapjától, benne volt az anyja, apja neve és, hogy az édesapja hadba vonult. Ezen a nyomon indultak el. Az édesanyja testvérei Nagybajomban laktak, de az első nap nem találtak itt sem semmit. Reggel már találtak egy embert, aki ismerte a családot.
Kérdezősködtek tovább, pont a saját nagynénjét kérdezték, az elájult, úgy megérintette, hogy ennyi év után találkoznak. Majd fogadtak egy szekeret, úgy mentek tovább.

Mi pont szénát hordtunk, mikor rohant a bátyám, aki a gulyát őrizte, -hogy vendégek jöttek, öten vannak!
-Milyenek? -Kérdezte az édesanyám. – Kettő úrias, a többi, meg, mint mi.- Akkor édesanyám engem előre szalasztott, mondta, tegyek föl vizet forrni és öljek le két baromfit, mert a vendégeknek enniük kell.
Mire a szüleim beértek, már kint állt az összes ember a pusztáról a vendégek körül.
Odaállították az apám elé a fiatalasszonyt: – Ki ez, János bácsi? Apám falfehéren nézett az asszonykára.
-Margit!- buggyant ki belőle és zokogva borultak egymás nyakába.
Sírt az anyám is, én is, a vendégek is mind. Ott nem maradt szem szárazon. Sírt az egész puszta.

Édesapja történetét diktafonba mondta Szecsődi Józsefné 2007. július 20-án.

SK