Vilma-ház

A somogyszobi reformátusok 40 éves babyloni fogsága

A Carolina Resolutio (III. Károly király által 1731. március 21-én kiadott határozat a protestáns egyházi viszonyok és vallásgyakorlás szabályozására) okán Padányi Bíró Márton veszprémi püspök 1744-ben templomukat, majd 1747-ben az 1746-ban alapított iskolájukat is bezárattatta, templomukat a katolikusoknak adta, a falut a veszprémi káptalansághoz csatolták. Erre az időszakra emlékeznek a szobi reformátusok úgy, mint „a 40 éves Babiloni fogság”-ra.1785-ben, a türelmi rendeletről tudomást szerezve, a református Puskás János és Pálfi József elment Budára-Bécsbe-Budára gyalog, templomépítésjogot szerezni. 6 hónap után tértek vissza az okmánnyal, mert útközben beálltak dolgozni , hogy ételük, italuk meglegyen a továbbjutáshoz. Othon már halottnak hitték őket. Ezt a történetet írta meg Németh Károly szobi lelkész.

Igaz történet
írta: Németh Károly

(Németh Károly a 20-as években volt lelkipásztor Somogyszobon)

Áldozócsütörtök reggelre virradt a falu. Gyönyörű májusi reggel, telve a tavasz pompázó fényével, üde harmatával. Minden porta előtt szorgos kezek sepregettek, hogy az utca is végig-hosszat ünnepi színt öltsön magára. Az öreg harangozó is korábban került elő, hogy megtekintse a templom belsejét. Tegnap meg is mondta a hajadonoknak: aztán Örzse fiam szépen felvirágozzátok ám az Isten házát, mert tudjátok, hogy holnap confirmáció lesz, átjön a bolhási tiszteletes, ő látja el útravalóval az új egyháztagokat. Szó ne érjen bennünket… Szob leányegyház volt akkor, Bolhásnak a filiája. A kurátor is szokatlan időben jött elő. Valami űzte, nyugtalanította és nem tudta elhessegetni szorongó érzését. Körüljárta a kis templomot, megnézegette a kerveléseket, az iskolába is betekintett, de mindent rendiben talált.
Alig hagyták el az első harangszót, Tóth Pál Gyura bácsi elkezdte odabent érces hangján:
„Vedd el jutalmadat, Krisztus, ki magadat megüresítéd.”
Az első vers végén már alig hiányzott a gyülekezetből valaki. A második harangszó után Győrfi János mester uram bevezette a confirmándusokat, Puskás kurátor pedig a tiszteletes után tette be szép akkurátusan a templom ajtaját.
A mai nap koronája a confirmáció. Olyan szépen tudták a gyerekek, s annyi bátorsággal tettek hitet, hogy nem egy öreg szülőnek könnye csordult unokája hitvalló szaván. Különösen a kis Puskás János meg a Pálfi Józsi olyan szívbemarkolóan mondták: „Sem élet, sem halál, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem következendők, se magasság, se mélység nem szakasztanak
el engem az Istennek szerelmétől, mely vagyon a Jézus Krisztus által.”
Még mintha a tiszteletesnek is megrezdült volna a szava, mikor azt mondta rá, „semmit ne félj
azokban, melyeket szenvedendő leszesz:” légy hív mindhalálig, s elnyered az életnek koronáját.”
Az ünnepély végeztével mélységes hittel énekeltek kijövőre:
„Vezérelj és segíts minket áldott Jézus kegyelmeddel… Hogy próbák között, sok gonoszt meggyőzött híveid legyünk…”
Alig értek ki a templomból, már ott várták őket pecsétes írással a földes uraság, az esztergomi főkáptalan hajdúi és közzétették szigorú parancsolattal: „Győrfi János ref. oskolamester hivatalából ezennel eltiltatik, a templom bezáratik és az oskolaházba pápista mester állíttatik.”
Történt ez pedig az Úrnak l748-ik esztendejében. A mestert nyomban elűzték, a templomot bezárták, majd később le is bontották. A fundusokat és oskolaházat elfoglalta a katolikus mester….
Tetszett az Úrnak, hogy a próbák között sok gonoszt meggyőzött hívei legyenek.
Mert szomorú idők következtek. Pásztor nélkül maradt a nyáj, s ha valamelyik nem tűrhette az Isten igéje utáni epedést, átlopózott néha-néha a szomszéd faluba. Még sem züllött szét a pásztor nélküli nyáj, összetartotta őket a közös veszedelem és a szabadulás reménye. A presbitérium sem oszlott fel, sőt ha valamelyik kihalt, másikat állítottak helyébe azokon a titkos összejöveteleken, amikor egy nagy ünnepet csoportonként házaknál ültek meg. Így lett presbiter bizony deresedni kezdő fejjel Puskás János és Pálfi József is.
Temetni sem volt szabad szent hitük gyakorlása szerint. Egy temetés alkalmával összeszedette a földesuraság az énekes könyveket: a halottkísérők kezéből úgy kobozták ki. Ám a zsoltáros öregek megtanították fiaikat, unokáikat, így nem apadt ki a szent forrás, mely az örök életre táplál. Óh, de sokszor elgondolták, hogy a babyloni vizeknél ülnek és nagy siralomban keseregnek. Hiszen már a 4O-ik esztendejét járta a megpróbáltatás, Izrael népére sem mért többet az Úr a pusztai bujdosából… Különösen Puskás lelkében égett ott annak a sok gyötrelmet hozott boldog napnak az emléke, amikor ő konfirmálkodott, s amikor a templom és oskola is elveszett. A régen porló tiszteletes alakja de sokszor elevenedett meg előtte, látta szelíd kék szemét, jóságos tekintetét, hallotta szívbe markoló szavát: „semmit se félj azonban, miket szenvedendő leszesz, légy hív mindhalálig! … De mit tegyen? Mit tehetne ő a jobbágy a hatalmas főkáptalannal szemben?… Igaz, hogy tavaly újra híre jött, hogy a császár igen jó ember, hitéért senkit se enged zaklatni. Sőt, azt is beszélték, hogy valahol a templomot is visszaadta. De ki meri bepanaszolni a földesuraságot, a főkáptalant? Ki tudna olyan szépen írni, hogy még a császár is elolvashatná?… És hogyan is juthatna hozzá a levél…? Azt is beszélték, hogy szeret járni Magyarországba, sokszor megfordul Ős-Budavárában. Hátha most is…
Tépelődésében Pálfi József keresztkomája zavarta meg.
– Messze lehet-e komám az a Budavára?
– Miért?
– Mert hallottam, hogy ott lakik a császár…
– Azt könnyen megtudhatjuk, ha te is azt akarod, amit én?!
– Azt én édes keresztkomám.
Kezet fogtak egymással, egymás szemébe néztek mélyen és sokáig, nem eresztették el egymás kezét. Egy szót sem magyaráztak, mégis megértették egymást szívükön keresztül. El is köszönt Pálfi menten:
– Holnap hajnalban a temetőnél várlak!
Csendes beszélgetés, halk suttogás volt ezen az estén két kis hajlékban. Az asszonyok sütöttek-főztek, s mikor minden készen volt az útra, vacsorához ültek. Vacsora után előkerült a szentkönyv, felcsendült a zsoltár:
„Hajtsd hozzám Uram füledet és hallgasd meg kérésem,
Mert igen szegény vagyok, az én szükségeim nagyok.
Tartsd meg testemet, lelkemet, ne nézd bűnös életemet,
Szolgádhoz térjen kedved, ki bízik csak tebenned.”
Aztán nyugovóra tértek. Boldog álom ringatta lágy ölén az alvókat, de kora hajnalban már talpon volt a család. Érzékeny búcsú után a mielőbbi viszontlátás reményében csendesen tevődött be a távozók nyomán a kis kapu, s ott a temető sarkán csakugyan találkozott a két férfi. Most is egy volt a szándékuk. Az élőktől már elbúcsúztak, a holtak birodalmát sem hagyják Istenhozzád nélkül.
Negyven évi bujdoklás halottai pihennek ott, kiknek a koporsóját nem kísérhette halotti énekszó. Megáll mindegyik az édesanyja sírjánál, csendes fohászt mond, aztán végignéznek a sírokon, s a fölkelő nap már a szomszéd határban pillantja meg a két utast.
Eleinte nem is tűnt fel, hogy két ember hiányzik a faluból, csak két család tudta. Később a rokonság, utóbb mind többen megtudták, úton, útfélen beszélték, hogy a két koma elment a császárhoz. Az idő tellett, kinyílt a tavasz is, sőt nyárra fordult a természet, a tartományok megértek az aratásra, de Puskásék és Pálfiék hiába várták a gazdát. A suttogás is megindult. Az egyik jóakarattal, a másik rosszmájúsággal tudott valami szomorú hírt az eltűntekről, amire csak
sűrű könnyhullatás volt két házban a visszhang.
Igaz, a robotban hiba nem esett, mert a presbiterek sort szolgáltak két társukért, de a könny csak nem száradt fel. Sőt,
mint özvegy asszonyhoz illik, gyászruhát öltött a két feleség és velük a rokonság, midőn aratásra sem tértek meg a nagy utat járók. A gyülekezet is belenyugodott… meghaltak valahol szegények. Az Isten nyugosztalja őket haló poraikban…
Pedig hát éltek. El is találtak Ős-Budavárába, csak a császárt nem találták ott. Nagyot pihentek a nagy fáradalomra, s szépen megtisztálkodva állottak a helytartótanács elé és elősorolták jövetelük okát és célját. Meg is hallgatták őket türelmesen, de amikor megmondták, hogy az esztergomi főkáptalan jobbágyai, akkor összenéztek a tanácsosok és üres kézzel, tanács nélkül küldték ki őket, mintha semmit sem hallottak volna…
Elveszett hát minden. Hiába a fáradság, oda a remény.

Nagy levertség vett erőt rajtuk. Nem ízlett az étel sem. Csak bámultak a semmiségbe maguk elé.
– Pedig áldozókor én akartam kezdeni az éneket… Negyven esztendeje lesz… de mintha ma volna, ahogy mondta az öreg tiszteletes: „Légy hű mindhalálig.” Én Uram, én Istenem, mit tegyünk hát most. Otthon kinevetnek, el sem hiszik, hogy hol jártunk…
Puskás szomorúságát Pálfi azzal a jó tanáccsal próbálta enyhíteni, hogy aludjak egyet, hátha megálmodják, mit kell tenniük.
Nem tudom, mit álmodhattak, csak azt tudom, harmadnapon már úton voltak ismét gyalog fel Bécs városába, egyenesen magához a császárhoz. És el is jutottak odáig, be is jutottak a császár színe elé, ki részletesen elősoroltatta panaszukat, fáradozásukat, s csak annyit mondott, menjenek vissza még egyszer Budára és mondják el még egyszer óhajukat, biztosan nem értették meg jövetelük célját.
Pedig dehogynem értették, nagyon is jól értették, csak nem akartak a káptalan ellen rendelkezni. És ezt a császár is kiértette a két atyafi elbeszéléséből, ezért egy futárral megelőztette a szobiakat. Hogy milyen írást vihetett a futár, nem tudható ma már. De tény az, hogy embereink alig értek Budára, már a város kapujában várta őket két katonaféle és egyenesen Anton von Salzmann tanácselnök elé kísérték őket. Sehol egy szót nem szólt hozzájuk senki, s ebből a nagy titkolózásból még halálos szorongatásaik támadtak. Csak akkor eszméltek fel, amikor Salzmann a következő pecsétes írást adta a kezükbe:
„266O4. Minthogy a közönséges isteni szolgálat a katolikus templomban meg nem eshetik, tehát a szobi reformátusoknak megengedtetik, hogy imádkozóházat építhessenek és egy előimádkozót, de exauminált oskolatanítót
is behozhassanak. R.H.L. Buda 8 Juli l788”
Azt sem tudták, hogyan kerültek ki a budai nagyházból, de a fáradság sem jutott eszükbe, mert nyomban megindultak hazafelé. Csak övéik és a nagy Isten kegyelme volt első gondolatuk. El is énekelték, csakúgy hangzottak bele a budai hegyek:
„Néked Uram hálát adok és teljes szívemből vigadok. Mindörökké nevednek, dicséretet éneklek.”
Augusztus eleje volt bizony már, mire hazaértek. Azon az úton jöttek be a faluba, amerre kimentek, a temetőn át. Dobogó szívvel közeledtek hajlékaik felé, ahol gyászruhás özvegyeket találtak. De ki tudná leírni azt a hálaadást, amivel ez estén a kegyelmes Isten előtt leborultak.
Másnap már tudta az egész falu, hogy megjöttek, hogy írást is hoztak. Előkerültek a presbiterek is. Kibetűzték a „császár” írását, s azonmód ünneplőbe öltözve felmentek a plébániára, követelni ősi jussukat a templom-fundushoz és az oskolaházhoz.
Az akkori plébános is emberséges ember volt. Látta a helyzet komolyságát, megértette az emberek szíve vágyát. Le is másolta azonnal a leiratot és felküldte a káptalani székhez. Nem tudni mi okból, de ott sem késett a döntés, csak így szólt: „az elvett fundusok és házak csak olyan feltétel alatt adatnak vissza, hogy a katolikus mesternek ugyan a katolikus templommal szemben, ingyen tartoznak házat és pajtát építeni.”
Bizony súlyos feltétel. Az erőszakoskodásnak utolsó erőlködése, tehetetlensége érzetében a császár rendelkezésével szemben. Azt hitte, ettől visszariad a nép, hiszen a saját templom elpusztíttatott, oskolaháza is összeomlással fenyeget. De nem számított arra a mélységes hitre, melynek egekig ható ereje Puskást és Pálfit Bécs-Budáig vitte, amely most már látva a hősi példát, a 4O éves jármot megunt népet hasonló áldozathozatalra serkentette fel. Úgy lett. Még az évben l788-ban felépítették ingyen a katolikus mester lakását, pajtáját, ahova át is költözött. A másik évben pedig, l789-ben áldozóra elkészült a 6 öl hosszú fatemploma sövényfalakra zsupptetővel, nyáron pedig az új oskolaház, melyben Banki István praeoráns mester tanított először…
…Ma újra iskolát építünk, de most sincs sem aranyunk, sem ezüstünk, csak alázatos hitünk a nagy Úristen kegyelmében. Majd ha kész lesz, talán azt is elmondom egyszer, hogyan készült el. Most csak annyit mondok, hogy azon a vasárnapon, amikor eldőlt az új oskola kérdése, ezt énekelték a Puskások és Pálfiak maradékai:
„Akik bíznak az Úr Istenben nagy hiedelemmel, azok nem vesznek el semminemű veszedelemben.”
Németh Károly