Vilma-ház

1917. január 3-án születtem Barcson. Édesapám Bauyer Géza evangélikus, édesanyám Kovács Julianna katolikus vallású volt. Édesapám építőmester, volt, nagyon sokat és szépen dolgozott. Ő építette Rígócon a kastélyt, orvos,- és más polgári épületeket épített. 11-en voltunk testvérek, 8-an nőttünk föl. Most töltöttem be a 90. évemet, de még egy testvérem mindig él Tarnócán. Édesanyánk minket nevelt, a család tette ki az életét. 34-ben jöttem Szobra férjhez Bohár Józsefhez. 15 holdon gazdálkodtunk. Mondhatom, sok mindenen elcsodálkoztam itt falun, mikor idejöttem. Reggel korán csengetnek az utcán, mennek a házaktól ki a disznók, nem sokára kolompolnak, mennek ki a tehenek az udvarokból. Kérdeztem a nagymamát, hogy miért csinálják? Napközben a réten, legelőn a pásztorok vigyáznak az állatokra, estére hazajönnek. Volt a válasz. És valóban. A sok kis oktalan jószág mind tudta, hogy hová kell hazamenniük! A Húsvéti-rét is újdonság volt számomra, hogy húsvét hétfőn ott szórakozik az egész falu. Már nincs meg. Beépítették, olyan gyorsan nőttek ki a vályogházak, hogy csoda. Ez most a Köztársaság utca. Na és még érdekes volt nekem a református temetés. A házaktól a halottaskocsival elmentek a templomhoz, ott kint hagyták a halottat, megtartották érte az Istentiszteletet, és úgy vitték a temetőbe.

Marikám a második gyermekem. Született egy fiam, de csak 14 hónapot élt. Marikám 38-ban született. Közben a férjem látása egyre romlott. A háborúba sem hívták be. A háborút is túléltük, itt nem volt olyan nagy veszély. Laktak nálunk németek, egy család azóta is szinte évente meglátogat minket, most már a Henrich bácsi lánya jön, tavaly is itt volt. Németek után bolgárok szállásolták be magukat. Velük sem volt probléma, elvoltunk békességben. Mikor elmentek, visszapakoltunk, azonnal jöttek az oroszok szállásért, de mondtuk, hogy menjenek máshová. Nem zúgolódtak, elmentek. Mit elástunk, épségben megmaradt, csak a gyönyörű étkészletből egy kistányér pattant meg.

A vasúton túl az utolsó ház volt a cimbalmosház, ott volt egy vágóhíd, ott volt a cimbalmos dűlő, arra jártam munkálni a földet. Volt egy tó is, a Patyak tó, zsombékos, nádas hely, kevés vízzel. Fölötte szép kis dombok szőlővel, gyümölcsössel. Odaköt a fiatalságom, sokat dolgoztam ott, nagyon szép volt. Szépek voltak a vasárnapok. Már szombaton kisöpörtük az udvarokat, az utcát elgereblyéztük. Vasárnap főztünk jó kis ebédet, elmentünk a templomba. Ebéd után kint a padon beszélgettünk, aztán megint elmentünk a templomba. Nekünk volt itt először rádiónk, mindegy, hogy mi, csak szóljon. Jöttek is a népek hallgatni. A környéken élőkkel is nagyon jóban voltunk. Aranyos emberek voltak mind. Marika nagyon szerette hallgatni, ahogy a Zsupárdi bácsi mesélt. Olyan érdekesen, ízesen tudta kérdezni: „Sshunnét gyüttek?” Átszaladt hozzájuk, és mondta, hogy anyu azt üzeni, jöjjenek este át beszélgetni. Jöttek is aranyosan. Pedig reformátusok voltak. Nem volt teljes békesség a két felekezet között. Mikor az Antal tiszteletes lett a református pap, ő aranyosan elbeszélgetett mindenkivel. A férjem akkor már nem látott, és vitte az ebédet az állomásra a Marikának, kivette a kezéből és elkísérte!

Én lettem a családfenntartó, férjem csak keveset tudott tenni. Igyekeztem szép életet biztosítani, hogy ne érezze magát rosszul. Az unokaöccse is sokat vitte autóval ide-oda. Szeretett üldögélni a Horváth cipésznél, a darálónál, nem beszélt, csak két kézzel a botjára támaszkodott. Elmentem dolgozni az óvodához, még akkor a mostani önkormányzat helyén volt. A gyerekeknek még az uzsonnát, sőt még a konyharuhát is hozni kellett eleinte. Takarítottam először, aztán főzőasszony lettem. Mikor a Gizi néni elment, akkor meg dadus, és télen fűtöttem.

Marika lányom óvónőnek tanult két évig, de mikor az édesapja helyzete komolyra fordult, elment dolgozni Pécsre, aztán a Palotai állomásfőnök úr hazahozatta. 58-ban férjhez ment Palotai Józsefhez, két év múlva megszületett az unokám. Sokat voltam vele, vittem magammal az óvodába. Télen korábban mentünk, mert fűteni kellett, addig eljátszott magában, míg nem jöttek a többiek. Vasárnaponként elmentem a férjemmel, hogy befűtsünk. Sosem hűltek ki a falak. Nagyon szerettem a gyerekeket, sok játékot csináltam nekik rafiából. Vali nénivel a régi ágyvásznakra meséket festettünk. Sokszor meglátogatnak az akkori gyerekek, a szüleik, még most is.

75-ben mentem nyugdíjba, és 76-ban meghalt a férjem, csak az vigasztal, hogy mindent megtettem, hogy jól érezze magát. És a Marikám!. Úgy látszott, hogy javul az állapota. 18 éven keresztül kezelték. Már nem gondolt semmi rosszra, de megint kiújult a baja. 5 hónapon keresztül a haláláig viselte, és elment. Mikor magam vagyok a szobámban, sokat imádkozom, sírdogálok, kisírom a szemeimet.

Közben nekem is volt négy műtétem, legutóbb a lábam tört el, de teszem a dolgom, és mutatom a vőmnek, hogy kell főzni. Sokan segítenek, a Swarc Kati, Boda Juliska, Szüre Bözsi, megszidnak, ha nem vigyázok magamra. Betöltöttem a 90-dik évemet. Már az unokám is megnősült. Dédnagymama vagyok. Ha jönnek, az nagy öröm a számomra.

Bohár Józsefné

(Az írás diktafon felvétel alapján készült )
Somogyszob, 2007. március. 16 (vilmás gyűjtés)

SK