Vilma-ház

Mezei család

 

Iparoscsaládból származom. Dédapám, Mezei Mátyás, aki 18o1-ben született, asztalossegédnek tanult, elment vándorútra, ahogy abban az időben illett. Németországból, hol egy-két évet töltött, a franciákhoz akart átmenni, de keményen visszafordították, mert viszály volt a két ország között. De nem adta föl, kis idő múlva megint próbálkozott, megint elment, és sikerült is megismerni Franciaországot. Nagyon szépen dolgozott, sokat tanult és sokáig is maradt, de azért idejében érkezett haza, hiszen az örökösök már lemondtak róla. Már osztozkodni akartak a hagyatékán, mikor Mátyást Kaposváron meglátta egy városatya, aki pont kinézett a városháza ablakán és azt kiáltotta: Mátyás! Ezt így mesélték az öregek.

Aztán Mátyás Nagyatádon vett házat és műhelyt is itt alakított ki, fia, Károly, az én nagyapám is asztalos lett. Az unoka, az én édesapám, ki szintén Károly volt, már szabónak tanult, mert rossz volt a lába.Gyermekkorában baleset érte, elesett, ráesett a lábára, a térdénél vértódulás keletkezett, ettől a lábában idegrendszeri zavar lépett föl, mitől a lába nem fejlődött a testével arányosan. Ezért lett szabó, az mégiscsak kevésbé megterhelő foglalkozás. Két évig Franciaországban gyakorolta a mesterségét, egy évet azért várt, mert nagyon szerette volna látni az 1900-as világkiállítást, mi meg is adatott neki. Ez a nyitottság és kíváncsiság jellemző volt mindig is a családra. Felesége, az édesanyám Maurer Viktória lett. Én is az apám mesterségét tanultam ki . Úriszabó lettem, és az apám műhelyében dolgoztam. 8-an voltunk testvérek, hat lány és két fiú, egyik fiútestvérem pici korában meghalt. Szüleim buzgó katolikusok voltak, így is neveltek bennünket. Két lánytestvérem apácának készült. Aztán egyik leánytestvér férjhez ment, elköltözött. A többiek otthon maradtak, a műhelyben dolgoztak. A lakás a cérnagyárral szemben volt, egy három szobás családi ház, a műhely pedig egy kétszobás ház, a parkhoz közel, az egyik szobában volt a műhely.
1944-ben nősültem,a Somogyszobról származó, református Nagy Mária lett a feleségem. A gyermekek is reformátusok lettek, ez bizony konfliktusokat okozott a családomban. Engem a vallás különösképpen, főleg, mint felekezet, nem érdekelt.
Mikor beszállásolták magukat a házba az oroszok a háború alatt, mi a legszélső kisszobába szorultunk, akkor volt pólyás baba a Csöpi lányom. Az egész család őt hurcolászta pár hétig, hogy csönd legyen. Ha sírt, föl-alá járkáltunk vele, mert tartottunk az oroszoktól. Aztán elmentek. Vittek azok magukkal mindent, még bútorokat is, amit a határnál aztán ott kellet nekik hagyniuk.
36 éves lehettem, mikor behívtak katonának. A szállítókhoz kerültem, utánpótlást szállítottunk a seregnek, élelmet, hadfelszerelést, bakancsot, ásót, kapát, mindent. Ahogy nyomultak előre az oroszok, úgy lett a szállítási útvonal egyre rövidebb, majd össze is ért. Mesélték a Pesten szolgálatot teljesítők,kik ott voltak, hogy mikor az oroszok átjöttek a Dunán a hadsereggel, teljes felszereléssel, Székesfehérvár körül nagy csaták voltak. „Élő nem maradt” ,így mondták. A csatazajt sokszor hallottuk, nekünk még puskánk sem volt.
A hadseregnél a „főség” már sűrűn változott a háború vége felé. Mi az oroszok elől az osztrákoknál voltunk, itt is estünk hadifogságba. Visszafelé jöttünk, mikor az orosz lőszerutánpótlók befogtak munkára bennünket. Nem volt megaláztatás, a szellemi fölényünket ismerték el ebben, mint dolgozókat tartottak bennünket, méltányosan. Mária Lanzendorfban villákban volt a szállásunk, a fronttól messze, de volt, hogy egy óvodában laktunk. Jó dolgunk volt. Én órás lettem. Csodálattal figyelték az oroszok még azt is, ahogy az órát felpattintottam. Mindig, mindenütt benzint kerestem, mert abban áztattam ki az órákat, hiszen csak piszkosak voltak. Volt, mikor hálából egy nagy kartondoboz dohányt kaptam, amit papírba csomagoltak, elég volt az egész fogolytábornak. Nagy volt a kulturális és civilizációs különbség. Az oroszok, nem a vezérkar, a közkatonák, mintha öt évszázaddal ezelőttii időkből jöttekvolna át a mai időkbe.A háború számunkra ott fejeződött be. A többség hazajött. Én Atádra mentem haza.
Zsuzsa lányom 1946-ban született. Az apai műhely épségben megmaradt, ott dolgoztam, mindig is maszek voltam. Édesapám ragaszkodott ahhoz a munkamódszerhez, mit megtanult. Egy öltönynek a szép -állás, a jó -állás a lényege, hogy meglegyen, ez adja a formát. Mi még úgy dolgoztunk, hogy a ráfordított munkaidő egy-egy darabra, sokszorosa volt, mint például az, amit az angolok csináltak a konfekcióban. Ott a szabás volt sokkal pontosabb, a munka mennyisége egyre kevesebb. Mi, magyarok,túl igényes munkát végeztünk, mégsem voltam a saját munkámmal soha elégedett.(Gyermekei úgy emlékeznek, hogy büszke volt a munkájára, túlzott szerénysége, filozofikus hajlama mondatja vele ezt az átértékelést.) 70 éves koromban mentem nyugdíjba,azóta nem vállaltam munkát.
52-ben költöztünk Somogyszobra, a Kálvin utca 22-be, a Nagy-féle házba. Eljöttünk Atádról, ennek oka is volt: a bizonytalan politikai helyzet. Akkor nem lehetett tudni, hogy mikor és kiből lesz kulák. Feleségem nagyon félt, hogy félreértelmezik vagyoni helyzetünket. Volt 10 hold gyümölcsös, ott volt a műhely is, min a hét testvér osztozott volna. Hátha megtetszik valakinek, vagy nem bocsátják meg családom nőtagjainak a fehér csipkekesztyűt, hát így azóta itt lakunk, és bejártam dolgozni. Mamát 86 éves korában, 1963-ban temettük el, édesapám is közeledett a 80-hoz,mikor elment 1951-bent. Feleségem 2003-ban halt meg. A két lányomtól három unokám van, két fiú és egy lány.
Május 11-én betöltöm a 98. évemet, és fordulok a 99-be. Kutyabajom! 93 éves koromban beültettek egy pészmékert a mellkasomba. Régebben egyszer, talán 10 éve, 1 évig fájt a lábam, szinte járásképtelen voltam, de erős akarattal, állandóan tornáztattam, és évekig tartott, de meggyógyult. Szeretek aprófát hasogatni, mit ülve lehet csinálni, a fejsze nem súly számomra.
Mindig elcsodálkozom az időn, hogy mit tesz az emberrel! Nagyon feledékeny lettem, azt is tudom, hogy mikor esett ki életem egy táblája.Most, hogy közeledtem a 98-dik évemhez, mikor egy szakasz az életemből, mintha eltűnt volna, de nem hiányzik, hiszen rengeteg maradt. Van olyan dolog, mire 70 év múltával is élénken emlékezem.
Kirándulni,horgászni, gombászni szerettem menni a családommal. A gombafajtákat könyvből tanultam meg. A helybelieknek is megmagyaráztam, hogy melyik ehető, melyik nem, mert sokkal többféle van, mint amit megesznek. Volt, mikor egyik évben elmagyaráztam, és jött az illető a következő évben is, mert már elfelejtette.
Imádom a világegyetemet, imádom a lehetetlent, a nagy létezést, akár egy fűszál is lehet csoda! Már gyermekkoromban is csodáltam a létezést. Megállapítottam, hogy milyen hibás szerkesztés az ember, az elmúlás. El tudom képzelni, hogy létezem, akár test nélkül, láthatatlanul is. Minden napom, minden porcikám a teremtés hibája, hogy letörli egy pillanat.
Soha nem voltam elégedett az életemmel, mindig volt folt rajta. Én okoztam, de így is lehet ugyanúgy szép! (A szó szerint mondott, és leírt mondat, mely egyszerűbb olvasó számára félreérthető,a családdal egyetértéssel maradt a szövegben, mert olyan mély, filozofikus és pontos, egy közel 100 éves élet összefoglalásának.)
Sokat olvasok. A távoli világról, a mindig nagyobb távolságról, természettudományról, az ókori világról, kultúrákról, soha meg nem unva. Csak egy gomba is lehet csoda, egy kis világ, egy tökéletes egység, a csoda: maga!

Mezei Pál Somogyszob, 2006. május 10.

SK