„Több 1oo km-t tettünk meg kocsin, míg Korotojakra értünk. Ez a város a Donon innen van. Itt a többnapos hídfőharcokhoz a mi gépágyúütegünket is bevetették a 1o. somogyi könnyű hadosztály segítésére. Itt voltak az oroszok hídfőállásai. A fél szakaszunkkal egy délután a szélmalom közelében foglaltunk tüzelőállást, és segítettük a gyalogságot tűzerőnkkel. Este már izzott az egész város és mégis az orosz ellentámadás után vissza kellett vonulnunk a gyalogsággal együtt. Sajnos a támadás sikertelen lett, nekünk is vissza kellett vonulni ebből az állásból több km-re. Kb egy hétig voltunk e térségben. Egyik nap, hajnalban, egy- két km távolságból hozta a szél a somogyi 1o.-esek „nótáját”, mi még feküdtünk a vízmosásban, hogy „bombáknak robbanása minket nem riaszt, mert mi bátran álljuk azt” Szégyelltem magam, hogy nem lehettem a segítségükre a távolság miatt. Egyik csendes nap előre mentünk egypáran, és elértünk egy lövészárokhoz, ahol többnapos árkász holttestek feküdtek, köztük egy árkász százados is. Ekkor éreztem először teljes súlyával, hogy ez nem turistaút. Majd e napok után továbbmentünk a doni végleges kijelölt helyünkre.
Ekkor mi 25-en voltunk, a 12. önálló gépágyúüteg, 6. fél szakaszából. Pár napos kiképzést kaptunk. Elkészítettük a téli állásunkat, V alakban ástunk 2 x 15 m-es bunkert, ami 2 m mély volt, volt priccsünk, konyhánk, szakácsunk. Berendezkedtünk, gondoskodtunk tüzelőről is. Ott találkoztam K. Jóskával, nem messze tőlünk volt, szó szerint egy lyukban. Az ő bunkerukat zsidó munkaszolgálatosok ásták. Nem fértek el benne, ha az őrségben levő vagy az ételvivő visszament, egynek ki kellett jönni, hogy beférjen és mégsem bővítették ki. Jóska szinte naponta ment, hátán a vasfazékkal az ebédjükért, mindig megpihent nálunk, leült az egyik priccsre, amiért a társaim nagyon haragudtak, hogy otthagyja a tetveit. Nagyon elhanyagoltak, piszkosak, tetvesek voltak.
Különösebb légi támadás nem volt az „áttörés napjáig”, csak elszórtan. 1943. január 13-án az oroszok áttörték, teljesen legázolták, szétzúzták a gyalogsági vonalat, közelharcban. Mi 2 km-rel hátrább az egy szem gépágyúval tartottuk az állásunkat, míg tudtuk. Kilőtték mellőlünk az irányítóst, a fülei előtt az arcát lőtték keresztül. Ahogy a vér a mellére ömlött, úgy fagyott rá, abban a pillanatban a 3o fokos hidegben. Gyékényesi bajtársam, aki a konyhás volt, vette át a feladatot, ketten tartottuk a frontot. Az oroszok úgy jöttek egy vonalban, egy tank, mellettük gyalogosok, egy tank, gyalogosok. Egy gépágyúval esélyünk sem volt. Gyalog, fegyvereket hátrahagyva vonultunk, menekültünk vissza. A Don mellett magas buckák, horhók vannak. Egyik társamat, gondolom, egy mesterlövész mellen lőtte. Tüdőlövést kapott, orrán, száján dőlt a vér, irtózatos látvány volt. Egy horhó alján lapultunk, ahogy néztem föl, egy orosz rám irányította a puskáját Kővé meredve vártam, egy kaszáló mozdulattal 2o-unkat kiirthatott volna, de nem géppuska, hanem mesterlövész, egylövetű puskája volt. Az oroszoknak elég volt, hogy a térdig, hasig érő hóban menekülünk, nem vettek üldözőbe. Másnap az ütegparancsnokunk beült egy gépkocsiba, és elment. Végképp magunkra maradtunk.”
A somogyszobi Antalfi József visszaemlékezése. A képeket szintén a somogyszobi Farkas János és Torma Kis József készítette , kik szintén részt vettek a harcokban . (Vilma-gyűjtés)
1-2 kép) Farkas János a balszélen ül, Farkas János
SK