192o. november 7-én születtem, régi evangélikus és református somogyszobi családban, anyám neve Katona Erzsébet, apámat Antalics Jószefnak hívták, 5-en voltak testvérek, közülük Illés és György az I. világháborúban haltak hősi halált. 1924-ben magyarosította apám a nevét Antalfi-ra, mikor a Vitézi Rend tagja lett, ennek a címnek én vagyok a várományosa. 
A faluban 3-an szintén a Rend tagja lettek. A ranggal 15 hold jó minőségű föld is járt.
Születésem előtt két nappal édesapám elhagyta a házat. Ez a válás egész életemben rám nehezedett. Egy faluban laktunk, Ő a szomszéd utcában, mégsem találkoztunk szinte soha. Egyszer kaptam ajándékot tőle, hogy miért pont sapkát, nem tudom, de édesanyám visszaküldte. Az írott szó nagyon hamar megfogott. Akkor Somogyszobra a Szabad Szó című újság jutott el. Annyira szerettem a betűket, hogy még az iskolába is elvittem magammal a lapot, Kulcsár igazgató úr meg is rótt érte. Elemi után Csurgóra szerettem volna menni gimnáziumba, de nagyapám azt mondta, tíz holdból bármikor meg lehet élni, és hát kellett otthon az erőm. A téli szünetben, míg a gimnazisták otthon voltak, én Csurgóra mentem téli táborba, a K.I.E. (Keresztyén Ifjak Egyesülete) keretén belül. A K.I.E.-ben, Nagy Jóskánál /nem tiszteletes úr, csak névrokon, hívták még Pirosnak is// az első szobában, itt volt az Olvasókör, hol 3 szekrény tele volt könyvvel és sakkozni is lehetett, töltöttem az időmet. Ez volt az indíttatás a népi és az erdélyi irodalom szeretete iránt. Sokat beszélgettünk irodalomról Kissillés Sándorral.
Közben átélem a történelmet is. Emlékszem, mikor szekéren vitték a zsidókat Nagyatádra, én biciklivel mentem, akkor találkoztam utoljára Taub Józseffel, ki osztálytársam volt. Mivel nyomorék volt, a kerekes székét, miben ült, a szekér után kötötték. Megálltam, levettem a kalapomat, József halványan elmosolyodott, és intett egyet a kezével.
1941-ben vonultam be katonának 2 hónapra Atádra, majd Pécsre póttartalékosnak, 42-ben a pécsi légvédelmi tüzérekhez.1942. júniusában vagonban vittek Resicáig. Egy szerelvényen voltam Várvízi Jánossal, a régi somogyszobi tisztiorvosunkkal. Több 1oo km-t tettünk meg kocsin, míg Korotojakra értünk. Ez a város a Donon innen van. Itt a több napos hídfő harcokhoz a mi gépágyúütegünket is bevetették a 1o. somogyi könnyű hadosztály segítésére. Itt voltak az oroszok hídfőállásai. A fél szakaszunkkal egy délután a szélmalom közelében foglaltunk tüzelőállást, és segítettük a gyalogságot tűzerőnkkel. Este már izzott az egész város és mégis az orosz ellentámadás után vissza kellett vonulnunk a gyalogsággal együtt. Sajnos a támadás sikertelen lett, nekünk is vissza kellett vonulni ebből az állásból több km-re. Kb egy hétig voltunk e térségben. Egyik nap, hajnalban, egy- két km távolságból hozta a szél a somogyi 1o.-esek „nótáját”, mi még feküdtünk a vízmosásban, hogy „bombáknak robbanása minket nem riaszt, mert mi bátran álljuk azt” Szégyelltem magam, hogy nem lehettem a segítségükre a távolság miatt. Egyik csendes nap előre mentünk egypáran, és elértünk egy lövészárokhoz, ahol többnapos árkász holttestek feküdtek, köztük egy árkász százados is. Ekkor éreztem először teljes súlyával, hogy ez nem turistaút. Majd e napok után tovább mentünk a doni végleges kijelölt helyünkre. Ekkor mi 25-en voltunk, a 12. önálló gépágyúüteg, 6. fél szakaszából. Párnapos kiképzést kaptunk. Elkészítettük a téli állásunkat, V alakban ástunk 2 x 15 m-es bunkert, ami 2 m mély volt, volt priccsünk, konyhánk, szakácsunk. Berendezkedtünk, gondoskodtunk tüzelőről is. Ott találkoztam Kiss Jóskával / Fajtám Kiss/, nem messze tőlünk volt, szó szerint egy lyukban. Az Ő bunkerjukat zsidó munkaszolgálatosok ásták. Nem fértek el benne, ha az őrségben levő, vagy az ételvivő visszament, egynek ki kellett jönni, hogy beférjen és mégsem bővítették ki. Jóska szinte naponta ment, hátán a vasfazékkal az ebédjükért, mindig megpihent nálunk, leült az egyik priccsre, amiért a társaim nagyon haragudtak, hogy otthagyja a tetveit. Nagyon elhanyagoltak, piszkosak, tetvesek voltak. Különösebb légi támadás nem volt az „áttörés napjáig”, csak elszórtan. 1943. január 13-án az oroszok áttörték, teljesen legázolták, szétzúzták a gyalogsági vonalat, közelharcban. Mi 2 km-rel hátrább az egy szem gépágyúval tartottuk az állásunkat, míg tudtuk. Kilőtték mellőlünk az irányítóst, a fülei előtt az arcát lőtték keresztül. Ahogy a vér a mellére ömlött, úgy fagyott rá, abban a pillanatban a 3o fokos hidegben.
Gyékényesi bajtársam, aki a konyhás volt, vette át a feladatot, ketten tartottuk a frontot. Az oroszok úgy jöttek egy vonalban, egy tank, mellettük gyalogosok, egy tank, gyalogosok. Egy gépágyúval esélyünk sem volt. Gyalog, fegyvereket hátrahagyva, vonultunk, menekültünk vissza. A Don mellett magas buckák, horhók vannak. Egyik társamat, gondolom egy mesterlövész, mellen lőtte. Tüdőlövést kapott, orrán, száján dőlt a vér, irtózatos látvány volt. Egy horhó alján lapultunk, ahogy néztem föl, egy orosz rám irányította a puskáját Kővé meredve vártam, egy kaszáló mozdulattal 2o-unkat kiirthatott volna, de nem géppuska, hanem mesterlövész, egylövetű puskája volt. Az oroszoknak elég volt, hogy a térdig, hasig érő hóban menekülünk, nem vettek üldözőbe. Másnap az ütegparancsnokunk beült egy gépkocsiba, és elment. Végképp magunkra maradtunk. Kisebb csoportokban , gyalog vonultunk vissza Karkovig. Az első napokban az E.L.O-ból /élelmiszerraktár/ szereztünk élelmet, én egy orosz asszonytól kértem , elnevette magát és odaadta. Több kilós kávékonzerv volt, a többiekkel ezt csereberéltem más konzervre. Több napos gyaloglás után itt fürödtem először egy civil háznál, hova bekéretőztem. Mi nem raboltunk vagy erőszakoskodtunk a lakossággal. Egyszer a Szabó Pista egy romos pincéből kiemelt egy csirkét, amiért a parancsnok nagyon megszidta. Volt olyan is, hogy a németeknek ládákban állt az élelmük, kértem és nyújtottam a láda felé a kezem. És a német rácsapott a kezemre. Iloszkája közelében csatlakoztunk a röpülő dandárhoz, de már elvesztettük a hitünket, lelkesedésünket, már csak túlélni akartunk a háborút. Itt több százunkat bekerítettek az oroszok, 4-ik nap, hátunk mögött a német tüzéroszlop segítségével kitörtünk Bugyenéj felé. Itt találkoztam az egyik fél szakaszunkkal, és velük is maradtam Obrucsig, hol a megmaradt gépágyúval júniusig az állomást védtük. Ide érkeztek a hazulról jövők és vagonírozták a hazamenőket. Az ellátás itt már szervezett volt. Szabadságoltak, július végén értem haza a szabadságos vonattal Pécsre, anyám másnap hozta a civil ruhámat, hazajöttem.
1944. júniusában újból behívtak. A fényszórósokhoz kerültem Pestre, ott is maradtam 45 februárjáig. Szállassyra nem esküdtem föl, pont az eskütétel alatt voltam őrségben a Citadellán, így örömömre megúsztam. Nem mertem megszökni, mert féltem, ha elfognak, nyilasnak néznek a ruhám miatt. A Műegyetem félig kész új épülete alatti pincében volt a világító fél szakasz bázisa, honnan két orosz katona vitt föl bennünket. Máris hadifoglyok voltunk. Lágymányoson Pestről oroszok lőttek ránk, de a saját bajtársukat találták el. Vihettük egy sátorlapban a sebesültet gyalog. Nagytétényben maradtunk pár napig, a Dunán kishajóval vittek át, majd vonattal Kiskunfélegyházáig, hol a gimnáziumban szállásoltak el bennünket. Vonattal egészen Reniig / Duna-delta/ vittek le, Foksánin /Románia/ keresztül. Foksánon nem tudtak fogadni a túlzsúfoltság miatt több hadifoglyot, ott így is 1o ooo-ek haltak meg tífuszban a foglyok közül. Reniből jártunk dolgozni, vasutat építettünk, és egy olajtelepet. Élelem eleinte nagyon kevés volt, sokan meghaltak vérhasban. Az oroszok mindig azt hazudozták, nemsokára hazamehettek, és két és fél év lett belőle. Egy villanyszerelő megszökött, jó szakember volt, szerették az oroszok, egy gumibelsőn átevezett a Dunán. Két szökött németet, mikor elfogták, jól megverték, és odaállították elénk, hogy így járunk, ha szökéssel próbálkozunk. Reniből Odesszába szállítottak, egy katonai laktanyába, ahonnan egyedül kerültem el egy csendőri kertészetbe mint marhapásztor. Parasztgyerek létemre nem tudtam fejni, pedig ott volt a sok tej. Volt, mikor napokig nem találtam a teheneket a nagy csádéban, aztán jött az orosz lóháton, nyereg nélkül, fölültem mögé és mentünk keresni őket. Ha a ló billent, vagy gyorsan fordult, mindig leestem. Az orosz meg kiabálta, „Te Jóska Te Jóska.” Krumpli, zöldség volt bőven, kenyeret meg csereberéltem a civilekkel: oroszokkal, románokkal. Föl is javultam. 1947. júliusában visszavittek Odesszába, hol olvasták a nevem a hazatérők között. Kaptunk új öltönyt és használt kabátot, bakancsot, így sorakoztunk föl, és vonultunk el díszmenetben az orosz táborparancsnok előtt. Vonattal mentünk Debrecenig, a Vereckei- hágon keresztül, ahol egy alagútban piros lámpa jelezte Lengyelországot, és azt is, hogy a föld alatt elérkeztünk Magyarországra. A fele alagút magyar volt, fele orosz. Felemelő érzés töltött el Munkácsnál. Amíg a vár alatt ment a vonat, néztem a várat, és meghatódottan gondoltam a hős Zrinyi Ilonára, Rákóczira, Thökölyre, a magyar történelemre. Debrecenben volt orvosi vizsgálat, és kaptunk 5 ft-ot. Pesttől Kaposvárig a platón utaztam, másnap érkeztem Somogyszobra. Örömmel láttam a segesdi hegy panorámáját a templommal és a szőlőheggyel. Az állomáson anyám várt, az újság név szerint megírta, hogy mikor, ki jön haza. Otthon éppen csépeltek.
Hadifogság után elvégeztem az aranykalászos tanfolyamot, mit Kulcsár igazgató úr szervezett. 1951-ben megnősültem, feleségem, Bútor Erzsébet, ki bolhási születésű lány volt. Két fiam született, 52-ben József és 53-ban Sándor. A három unokám is nagy már. 1971-ben építkeztünk a Kálvin utca 27.szám alatt. Addig a katolikus templom utcájában laktunk, hol édesanyám 1974-ben meghalt. 12 évig az Nagybaráti Állami Gazdaságban dolgoztam, majd az FMSZ –nél, tanácsnál és a MÁV-nál dolgoztam a nyugdíjazásomig. A Berzsenyi- Társaságnak már jó 17. éve vagyok a tagja. Számomra a művelődés kárpótlás az elmúlt évtizedekért. Éveken keresztül elutaztam a Szegedi Szabadtéri Játékokra, de elmentem az Illyés Gyula temetésére is, és másokéra is. A 43-as szárszói alapgondolat Országos Református Értelmiségi Találkozón jó 1o éve minden évben jelen vagyok. Kiruccanásaimat a családon egész jól tűri. Dedikált köteteket őrzöm Takács Gyulától, Fodor Andrástól, Bertók Lászlótól, de legnagyobb büszkeségem az a Németh László kötet, mit lányai, Ágnes és Magda dedikált, a „Minőség forradalma”. Némethtől 19 db életrajzi kötetet vettem meg. Református vallásban nevelkedtem, a vasárnap elképzelhetetlen számomra Istentisztelet nélkül. 15 éve tagja vagyok a somogyszobi férfikörnek, a J.E.K.-nek. 85 éves vagyok, de a segesdi szőlőmbe még mindig biciklivel járok, hála Istennek.
SK
Antalfi József
Somogyszob, 2oo5. szeptember 18
Vilma-házi Hírmondó, 2005. szeptember 30. 2. évfolyam, 3.( A cikk diktafon felvétel alapján készült, vilmás gyűjtés)
SK