Régen tíz Fazekas nevű család is volt a faluban, szétszórtan laktak, nem egy kupacban. Mi voltunk a Gergelyék, még ma is mondják ránk, aztán volt az Istók Fazekas, a Kiscsicsa Fazekas, Sinder Fazekas. Apám ott lakott a Kis utcában (ma Luther utca)a Vilma-házzal szemben . Hát ő ide került. A nővérem és én is ott fönt születtünk, abban a házban, ami most a Szép Imre lányáé.. Meg nem tudom megmondani , hogy mióta lakunk itt, Somogyszobon, hogyan kerültünk ide, apám Fazekas, anyám Fazekas. Apám volt az 1. világháborúban 19 éves fejjel. Apám, Fazekas József 1899-ben született. A tüzéreknél szolgált. Nem volt hadifogoly. 1928-ban kellett igazolás és vasutas lett. Tavasszal fölvették, ősszel fölmondtak neki. 38-ban állandósították aztán, pályamunkás lett. Minden éjjel ment vonalat járni Szentáig. Ráfagyott a csizma a lábára. Mondták neki a pályaőrök, beírják az idejét, ne menjen olyan cudar időben, de elment az apám, olyan becsületes vasutas volt!
Mikor 1944-ben bejöttek a németek, itt repültek a repülők már előtte is. Mit tehetett volna Horthy, mikor Lengyelország, Franciaország sem tudott tenni semmit ellene. Én ekkor 14 éves múltam, leventesorban. Nekünk is mennünk kellett a háborúba, de amíg elvittek bennünket, minden nap kellett menni ásni futóárkokat a Ledinszki -dombhoz. Ott volt 3 ágyú egymás mellett a németeknek. Volt, mikor azt mondták, mozgolódnak a ruszkik, kilőttek kettőt, de Beleg felé legalább 25-t. Ahol a varroda van, a Krausz féle szálloda-vendéglőben, ott voltak a németeknek lovaik. A padlós épületben voltak a lovak.
Minket leventéket, elvittek Inkére, tizenhármónkat: Kisgyura Jóska, Pelőcz János, Faggyas Ferenc, Dávidházi Jóska, Molnár Sándor, én. Aztán volt a szilveszter, mi a csendőröknek mondtuk, hogy ne vigyenek Pacsára, oda akartak vinni, majd újévkor, ma még hadd ünnepelünk. Ünnepeltünk a kocsmában, aztán jön a Faggyas Feri, hogy itt vannak az apáink, a Faggyasé, enyém és a Molnáré. Mert megmondta a Kulcsár igazgató, hogy az apák menjenek a gyerekekért. Haza is jöttünk, a többi is elszökött haza. Úgy két hét múlva jöttek értünk a csendőrök megint. Akkor a Gyula bácsi, a Pálfi volt a helyettes bíró, nem engedett bennünket elvinni, ha ő nincs, elvittek volna csendőrök. Akkor már statárium volt, meglehet, hogy megtizedeltek volna. Elmentek lógó orral a csendőrök. Ez januárban volt, februárban meg újabb vagonokat állítottak be nekünk. Nagykanizsára vittek bennünket február 23-án, a nyilasok vittek el bennünket. Jöttek a csendőrök, hogy igazoljuk magunkat, nem tudtuk. Bevittek a városházára minket. Egy 7-fős cellában 67-en zsúfolódtunk össze. Másnap délután fél 5-ig, voltunk ott, akkor jöttek értünk. B Lajos és S , két szobi nyilas, és kijelentették, nem árt a fiatalságnak egy kis kirándulás. Bevagoníroztak bennünket, már nem emlékszem hova, onnét másnap Hegyházhodászra (?). Jött egy hajlott hátú rohamista, az toborozta a fiatalságot rohamistának. Mind elmentek. Jelentkezett a Balogh Laci is, a Pap Imre is, ő meg is halt. Egy zászlósnak volt a csicskása, aknaszilánk érte. Bevetették őket. Hegyházhodászon (?) voltunk egy hónapot, onnan vittek Körmendre. Ott megint bevagoníroztak és először úgy volt, hogy Jégerbe megyünk, de ott megbombáztak bennünket. Bombatölcsér bombatölcsért ért. Nem engedtek ki bennünket a németek. Ott voltunk 4 nap. Mindenkibe bele akarták sütni az SS-jelet. Mibelénk is besütötték volna, ha lett volna idejük. Volt ott egy 53 éves magyar bácsi, az úgy sírt, mint egy gyerek, kikaparta, aztán elvitték Oroszországba, meg is halt ott. Csak innen menjünk el! Ausichban(?) voltunk Csehországban 4 hónapig. Csehországban voltunk, mikor vége lett a háborúnak. Azoknak a reggeli eledelük tej volt és főtt krumplit tettek bele. Adtak nekünk is. Találkoztunk magyar katonákkal hazafelé, Pozsonyban már állt a fogolytábor, oda behajtottak minket. Aztán úgy volt, hogy Pestre visznek romeltakarításra, de Máramarosszigetre mentünk, meg Akvaszlatinára , a sóbányához közel. Új épületek voltak a láger mellett, kimentünk és téglát kellett behozni, ki hányat tudott, pékség volt még ott, És állandóan megvizsgáltak, napi 10x is, áteresztő tábor volt. Aztán jött Sztálin parancsa, hogy minden kisebb állapotú embert hazaeresztenek. 1945 szeptember 5-én engedtek el, akkor még el kellett menni Szegedre a paprika gyárhoz, ott adták az igazolást, 7-én engedtek el bennünket haza. Föl voltak robbantva a hidak, Balatonszentgyörgyről egy 424-es mozdony szenestartályában utaztunk Kanizsáig. Utána egy ócskavas szerelvényen utaztunk. Leugrottam már akkor, mikor lassított a vonat, láttam, hogy apám a hídnál munkában van, a hídnál őrködött, végre újra láthattuk egymást.
Édesanyám tudta, hogy életben vagyok. Volt egy javasasszony Kaposváron a Mező utcában, elment hozzá, elvitte a fényképemet hozzája, az megmondta édesanyámnak,hogy “nyugatról jövök meg, keletnek vittek” el. Vittem a zsoltáros könyvemet magammal még a háborúba is, és mindig énekeltem:„Egyedüli reményem,ó Istenem, csak te vagy” Biztos vagyok, hogy hazasegített.
Katonai sorozás 1949-ben Nagyatádon volt , 1951-ben hívtak be Marcaliba katonának.
SK
(Az írás diktafon felvétel alapján készült, vilmás gyűjtés)