Kisgyura József
Kisgyura József visszaemlékezése
Somogyszobon 24-en voltunk leventék, vasárnap délutánként gyakorlatoztunk fegyver nélkül. Már Henéznél voltak az oroszok, mikor összegyűjtöttek bennünket a kocsmaudvaron a nyilasok, N. D. és helyettese S. D. volt a kutyább. A többi nyilas nem volt veszedelmes, ezeknek segítettek. Adtak egy papírt, hogy menjünk Vésére, majd Inkére, gyalog, hogy majd kiképeznek bennünket, de mi egy-két nap múlva visszajöttünk, bujkáltunk szőlőhegyen, rokonoknál. Hetedszer is visszaszöktünk. Elhúztuk 1945. jan. 21-ig, de akkor már fegyverrel vettek körül minket. A mostani önkormányzatnál szedtek össze bennünket, 24-en voltunk szobiak, Pelőcz Jani, Horváth Antal, Puskás Sándor, jómagam, én voltam a legidősebb. Egy vasárnap délben kikísértek az állomásra, egy külön kocsit kaptunk. N.D. kísért Kanizsáig. Ott leszálltunk, már vártak bennünket, a járásbíróság épületében vártunk két napot, étlen, szomjan. Rendszertelenül mentek a vonatok, de akkor egyidőben ment vonat Zalaegerszegre és Somogyszobra is. Hárman megbeszéltük, hogy a szobi vonatra szállunk, de N. D. pisztolyt fogott rám, így visszamentünk a többiekhez.
Sárváron egy téglaégető kemencében szalmán aludtunk, sokáig, hetekig, hallani lehetett a tetvek zizegését. Mikor kijöttünk a parancsnoki épületből, szökni akartunk, de láttuk, hogy akkor lőnek agyon három leventét a nyilasok, hát visszamentünk. Onnan Körmendre vittek bennünket, ahol meztelenre kellett vetkőzni, fertőtlenítettek bennünket, és tiszta ruhát adtak. Hegyháthodákon már nemcsak szobiak voltak, már több 100-an vártak a sorsukra. Egy magyar ezredes fölsorakoztatott bennünket egy dombon, kérdezte, hogy ki akar a Szt. László hadosztályba kerülni, (Nyilas), ők Pozsonyba mennek kiképzésre és rendfenntartásra osztják be őket, nem a frontra vetik be. Páran jelentkeztek. Kisbodakon voltunk elszállásolva, élelmet házaknál pénzért vehettünk. Mi egy idős házaspártól kaptunk ebédet. Húsvét napján Hegyeshalomnál átléptük a határt, már hallottuk a háború zaját, a lövöldözést, ordítást, már ész nélkül ment minden. Találkoztunk magyarokkal, kik mondták, hogy Szobon keresztül mentek, és rendben van otthon minden. Kasch Kornél őrnagy volt a vezetőnk, úttalan utakon mentünk, rengeteg menekült volt mindenütt, nem volt gázolaj, elhagyott autók álltak az út szélén, mindenütt a fejetlenség. Nem volt cél, hogy hová megyünk, csak gyorsan, csak előre. Ez 45 áprilisában volt. Véletlenül rámentünk egy olyan útra, főút lehetett, magas töltésen volt, mellette három méteres árok, min a zsidókat hajtották hetes sorban az út teljes szélességében. Németek katonák kísérték őket, hátul is katonák voltak. Mi mentünk utánuk másfél napig, nem engedték, hogy megelőzzük őket. Ennyi idő múltával is elcsuklik a hangom, hogy mit kellett ott látnunk nekünk, alig húsz évesen, az iszonyat. Aztán jött hét teherautó, minket oldalra parancsoltak, és teljes sebességgel közibük mentek a zsidóknak, 15, 20 méterre mentek közéjük, elképesztő! Nyilasok voltak. Egy 2 méter magas, krétafehér sovány ember ült egy kilométerkövön, mondta, könyörgött, hogy lőjük agyon! A kulcscsontjánál átláttunk a testén. Magyar, lengyel zsidók voltak, 40-60 évesek lehettek, ahogy Kasch Kornél megtudta később. Vér, testrészek, sikoltások, ordítások, még sok élő volt köztük. A megmaradtakat betették az autókba, de ütötték, verték őket. Mentünk tovább, Kasch Kornél mindig azt hajtotta, hogy „csak menjünk, csak menjünk”, minél gyorsabban, minél messzebb. Most már visszaemlékezve azt gondoljuk, hogy talán azt akarta, hogy minél előbb amerikai fogságba essünk, ne oroszba. Kasza Feri Franciaországban amerikaiaknál volt hadifogoly, hogy áradozott felőle, hogy milyen jó dolguk volt! (Kasza család tudomása szerint Kasza Ferenc Dániában esett angol fogságba , onnan vitték az angolok Hamburgba hadifogolytáborba.)Hát mi megkaptuk! Két- három napig mentünk, kiértünk egy községből, ahol disznócsordát hajtottak, mikor két német ezredes megállított bennünket. A parancsnokunk leküldött minket, lent volt egy legelő, ott feküdtünk, és hallottuk, hogy Kasch Kornél üvölt velük, mint a sakál. Meg volt neki a vaskereszt kitüntetése, azt lekapta, és úgy odavágta a betonhoz, hogy darabokra tört. Most ezt lelövik, gondoltuk, de nem. Összeszedték, és visszaadták! Menjünk!,-mondták, és elengedtek. bennünket. Azt akarták, hogy vessenek be bennünket az oroszok ellen. Még kiképzést sem kaptunk! De ez az ember megmentett minket! Micsoda ember volt, micsoda bátorság volt! Mentünk tovább. 900 km-t tettünk meg 30 nap alatt, volt mikor futottunk. Lovat ettünk, de az is elfogyott már, akkor Kasch azt mondta, hogy megállunk egy napra, kérjünk élelmet a tanyás rendszerben, ez Ausztriában volt, de nem tudtak adni, mert annyi volt a menekült. Szállást adtak a pajtákban. Szégyenlem, de lopni kellett élelmet. Én bementem beszélgetni, addig Pelőcz ellopta az előszobából a tojást, máshol a krumplit, amit már négy részre vágva előkészítettek a vetéshez. Loptunk tököt, mindent, mit meg lehet enni. Négy napra szereztünk élelmet. Hegyes vidéken mentünk, a hóban feküdtünk. Én a bal oldalamon feküdtem, a bal fülem rossz lett, csak a kabátunk volt. Mentünk tovább. Egyszer nagyon esett az eső, birkapajta eresze alatt álltunk, mikor Pelőcz Jani azt mondta „te, pajtás, ne menjünk, lösz, ami lösz” azt sem tudtuk, hol vagyunk. Az erdőből kiértünk, egy horhában négerek jöttek velünk szemben. Megijedtünk, hiszen mi ellenségek voltunk nekik, de csak intettek, hogy menjünk tovább. Kornél lovát le kellett adni, és azt a parancsot kaptuk az amerikaiaktól, menjük a tanyás rendszerbe dolgozni, kéretőzzünk be gazdákhoz. Parasztok voltunk, örültünk, mi már csak ketten voltunk a Pelőcczel szobiak. Ahova mi kerültünk, ott 77 tehén, és 14 ló, szép lipicaiak voltak, ezeknek kellett kaszálni, hóherét szárogatni. Rossz fajta volt a kaszájuk, mint az 1-es, nehezen tudtuk használni, de hamar belejöttünk. Ez már német terület volt.
A németek kézzel rakták a szénát a batárra, mi meg kértünk villát, szarvat hajtottam, 3-szor meghajtottam, hogy ne zülljön szét, mi kétszer annyit raktunk föl, mint ők kézzel. A felügyelő csak nézte, 50-en is összejöttek, más -más tanyáról, mit összehoztak nekünk, fényképeztek, ilyent még nem láttak. Jól éltünk, de én egyszer megkérdeztem a gazdát, 77 tehén hogyan maradhatott meg, mikor nálunk, csak tőlünk négy lovat elvittek a németek, még 56q terményt is! Pisztolyt fogott rám, „a német nem lop”, hogy merek ilyent mondani, nem lőtt le, de a koszt már nem volt olyan, mint régebben. Három hétig voltunk Prun községben. Akkor elterjedt, még a magyar rádió is mondta, hogy megyünk haza másnap 8-kor vonattal. Jöttek a népek, a magyarok, nekünk mondta a német gazda, hogy ne menjenek, mert nem igaz, ennek láger lesz a vége, de nem hittünk neki, a magyar rádió is mondta , hogy mehetünk haza. Adott ennivalót az útra, elmagyarázta, hogy merre menjünk. Egy olyan pajtába tereltek bennünket, hol volt ott 30 ló, fele döglött, az élők is soványak voltak, minket meg bezártak közéjük, mind a négy ajtó előtt fegyveres őr állt. Igaza lett a németnek, délután egy kisebb teherautóra kellett 70 embernek fölszállnia, Hohenfeldnél, Pratlinnál, szíjkorbáccsal tereltek, kaptam bőven, mert hátul voltam, egymás hátán álltunk, de sötétedéségig fönn voltunk, hogy ne lássanak bennünket, az ajtót is bezárták. Az első tábornál a Wermachtos, külön, az SS-esek is külön főztek, a magyarnál is volt egy főző. Aztán már csak a németek főztek, mi kannákban kaptuk, de egyre kevesebbet. Fogy az étel, fogy az étel a magyarok kárára, a németek átjöttek kannákkal. Az angyalföldiek kutyagyerekek voltak, azt hiszem, itt történt, hogy nekimentek a németeknek, összeverekedtek. Az őrök a levegőbe lődöztek, majd utána lázadásnak minősítették az esetet. Hosszú sorokban egymással szemben fölállították a magyarokat tizedelésre. Itt már éreztük, hogy a magyarok kárára kivételeznek a németekkel. Mindegyikőnk mögött állt egy fegyveres amerikai, fehérek, négerek vegyesen. A sor közé bejött egy gépkocsi, egy tiszttel, ki elmondta, hogy a törvények szerint az Amerikai Hadseregnek lázadás esetén joga van tizedelni, és a sípszónál dördüljön el a lövés. Pelőcz és én egymás mellé álltunk, az egyik így biztosan túléli, és hazamehet. Úgy számítottuk utólag, hogy három perc telt el néma csendben, mikor megszólalt a tiszt, hogy az Amerikai Hadseregnek joga van a megbocsátáshoz is. Ez már szamárság volt, de azt mondta, hogy míg ötig elszámol, addigra érjünk a barakkba. Mi meg szaladtunk, de föllöktünk a hátunk mögött álló katonákat, azok meg elestek. Három napig nem kaptunk enni, még WC-re sem mehettünk ki.
Másik helyre vittek bennünket, a kapuk itt is zárva voltak, háromszoros villanydrót vette körül a lágert, mindegyik helyen ugyanez volt. Itt már megkezdődtek az öngyilkosságok, akarva nekimentek a villanydrótnak. A 4.táborban SS-ek között voltunk. Hohenfeldnél 1 millió fogoly volt akkora területen, mint Böhönye, 17 négyzetkm-en . Minden nemzetből voltak itt, külön voltunk. Az étel itt is egyre kevesebb lett, fogyott, fogyott, mi meg panaszkodtunk. Azt hittük, hogy meghallgatásra találtunk, mikor két hétig pudingot kaptunk, amennyit csak akartunk, és három cigarettát. A víz is állandóan folyt a csapból. 14 napig. Följavultunk. Letelt a 14 nap, aztán 14 napig 10 dkg vaj és egy 1,5 kg háborús préselt kenyér volt 77 embernek az adagja. Senki nem merte elvállalni az elosztást. Aztán úgy csináltuk, hogy az egyik nap a barakk egyik fele osztozott rajta, másikon a másik fele.
A mi részünkből 836 emberből 124-en maradtak élve, köztük a két szobi. Aludtunk 1 hétig, WC-re is 14 napig nem mentünk, és hányan beleestek a latrinába! Volt ott két vonyarcvashegyi gyerek, annyira legyengültek egy hét múlva, hogy egyszerre haltak meg. Elaludtak, együtt haltak meg. Nem voltunk észnél, nem is emberek voltunk, 1 hétig aludtunk. Egy teherautó állandóan a halottakat szállította. Átláttunk a németekhez, ott is vitte a halottakat egy autó. A cigarettánkat elcseréltük kenyérre, ott már erkölcs nem volt. Ekkor jött a láger parancsoka, az 1 milliós láger parancsnoka, nyíregyházi család gyereke volt, olvassa, hogy „ungárn”, ha nem jön, ott halunk mi is. 9-kor sorakozni kellett, mezítelenül, és este már el is vittek bennünket. A tetováltakat, a Szt László hadosztályosokat és a Hunyadi hadosztályosokat kiemelték, köztük egy ötvöskónyi gyereket is. Érdeklődtem később utána, de nem jött haza. Most 35-en szálltunk egy autóra. Az 5. 6. 7. láger már más volt.
1946. májusában az amerikai katonák vonattal hoztak minket a Komáromi Laktanyába, ez egy föld alatt lévő, négyszögű erődítmény . Köszöntöttek a tisztek, „drága gyerekeink, csakhogy itthon vagytok”, utána meg minden hitványnak elmondtak minket. Katonák kísértek bennünket, mindenkit kihallgattak, külön, külön. Énrám azt fogták, hogy a Rába- híd fölrobbantásában részt vettem. Nem is voltunk arra, de mi mindenek voltunk, volt, aki összeesett. A kályha mellett kellett állni, volt ki meghalt. Aztán megint sorba álltunk reggel 9-től délután 3-ig. A csendőröket, a Hunyadi Hadosztályosokat, a Szt. László Hadosztályosokat keresték, mi tudtuk, hogy kik azok. A nyomozó meg csak nézett, nézett, és a szemével kiszedte az összesett.
Kaptunk elbocsátó levelet. Komáromból 3 napig jöttünk. Gyékényesen a rokonok ki-kijöttek a Komáromból érkező vonatok elé, megismertek, értesítették a feleségemet, május 27-én értem Szobra.
SK
( Vilmás gyűjtés-Az írás diktatonfelvétel alapján készült)