A kenyér
A legfontosabb eledelünk a kenyér–” Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”-mondjuk a Krisztustól ránk maradt imádságban. De hétköznapi beszédünkben is elő-előbukkan. Megette a kenyere javát, kenyértörésre került a sor, kenyérkereső, madárlátta kenyér, kenyérpusztító, kenyerespajtás, kenyérharc, kegyelemkenyér, kenyérre lehet kenni, kölcsönkenyér visszajár, stb.
Legnagyobb megbecsülést, tiszteletet érdemelte ki ez az étkünk. Pedig csak liszt, só és víz.
„Régen, ha leesett a földre egy darab kenyér, fölvettük, megfújtuk, megcsókoltuk és a tűzbe dobtuk.” (A konyhában régen mindig volt parázs a sparheltben) „Édesanyám régen karácsonykor az asztalról lesöpörte a morzsákat, a földről is fölsöpörte mindennap, összegyűjtötte egy kis melencében, majd karácsony után a szórtunk minden gyümölcsfa alá, hogy áldás legyen a termésen.” A száraz kenyeret is megbecsülték. A száraz kenyeret lereszelték, reszelt főtt tojással összekeverték, lelocsolták húslevessel, ezt szaggatták vasárnap a pirított tyúk mellé köretnek. Semmi nem ment a pocsékba.
A reformátusok úrvacsora -osztással tisztelik meg az új kenyeret.
Régen kenyeret egy héten egyszer sütöttek. Általában hajnalban a kemence begyújtásával kezdték, majd egy teknőbe beleszitálták a lisztet, hozzáöntötték a langyos vízben fölfuttatott kovászt, sót adtak hozzá. A kovászt az előző sütésnél megmaradt szárított tésztából nyerték. Szégyen volt kovászt kérni, „Egyszer szaladt át a szomszédasszony édesanyámhoz, mondta, Bözsi, te nem vagy pletykás, kovász kéne, a macska leverte a szárítani kitett kovászomat, a tyúkok fölkapdosták. „
A teknőben elkezdték összedolgozni a masszát, ami lehetett 7-8 kg is. Addig kellett gyúrni, öklözni, amíg nem csöpögött a „padlás”. (izzadt a homloka). Kenyérdagasztásnál mondják: „Édes Jézusom segíts meg engem, hogy ez a kenyér jól sikerüljön!”
Akkor pihentették a tésztát. Mikor megkelt, megdagadt, szaggatták és kendővel kibélelt szakajtóba rakták, általában 6 szakasztót töltött meg a tészta. A szakajtókat letakarták konyharuhával. Megint pihentették, majd megint átgyúrták és újra pihentették.
A kemencét, mikor már leégett a bekészített fa, vízbe mártott petettel (rúdra erősített kukoricacsuhé köteg) kipemetelték, majd a liszttel megszórt sütőlapátra borították a szakajtóból a kenyérnek valót, vizes kézzel bekenték, középre mutatóujjal beleböktek. Ez volt a „köldöke„. Később volt, akik késsel bevágták, vagy ujjaikat odaszorítva négy oldalt fölhúzták. Aztán betették a kemencébe, finoman visszahúzták a lapátot. Bevetették. A mi kemencénkbe 6 kenyér fér. A megmaradt tésztából langalit ( mint a lángos ) sütöttek a még meleg kemencében. A teknő faláról kovászkaparóval levakarták az odaragadt tésztát, átgyúrták, apróra tépték, megszárítva ezt tették el a következő sütéshez kovásznak. A kisült kenyeret vízzel kicsit megmosták, majd hagyták hűlni. A kenyereket kenyérfára tették a kamrába. Egy hétig ette a család.
A kenyeret búzalisztből készítették, de sokszor tettek hozzá rozslisztet is. „Inséges időkben édesanyám kukoricalisztet is tett hozzá még harmadolva is. Úgy is finom volt.” (háborús időben, vagy beszolgáltatásokkor).
A kislányok az anyjuk mellett dolgozgatva játszva megtanulták a kenyérsütés fortélyait. Otthon szinte mindenkinek volt kemencéje, majd a két háború között sokan a Bohenszkyék pékségébe vitték kisütni a megdagasztott kenyeret.
(vilmás gyűjtés, a Ház kenyérsütésénél készült képekkel)
SK
Miből lesz a kenyérke?
Búzaszemből!
A búzácska honnét lett?
Magyar földből!
A földmíves elvetette,
Langyos eső öntözgette,
Napsugárka keltegette.
A Jóisten növesztette.
Mikor megnőtt, lekaszálták,
A szemeket zsákba rakták,
A malomban megőrölték,
Liszteszsákba beletették.
Édesanya dagasztotta,
Pék a kemencébe dugta.
Kezedben a kenyérke,
Ugye ízlik, Bözsike?
/ Népi mondóka, Héder Györgyné közlése/
SK