Vilma-ház

Katonaságtól a hadifogságig Kiss István visszaemlékezése

 

Katonaságtól a hadifogságig

Kiss István visszaemlékezése

Kiss István

1942 október 5.-én, akkor voltam 21 éves, vonultam be Kissillés Sándor , Nemes János, Kisgyura Istvánnal együtt Pécsre, honnan Sándorék a 1o-es hadosztályhoz kerültek. Mikor 44. márciusában Pécsről eltávozáson voltam, elmentem 18.-án Vésére lakodalomba, akkor szállták meg Vését a németek, mindenütt német volt.

A somogyszobiak közül egyedül én kerültem 44. augusztusában a híradó tanzászlóaljába, Nagyrédére. A tanzászlóaljt Gyöngyösön bevagonírozták, Nagykárolyra vitték, majd lovas kocsival Tasnádon keresztül Désre szállítottak bennünket. Én a puskából a háború alatt egy golyót sem lőttem ki, már csak a szolgálatom milyensége miatt sem.

A román kapitulációkor azonnal megfordítottak bennünket és kocsikkal vittek végig az országon, az osztrák határig meg sem álltunk. Pesten, a Károlyi Laktanyában voltunk, mikor október 15.-én Horthy beszéde elhangzott. Szállasira nem esküdtünk föl, éreztük, hogy vége a háborúnak, de még vittek tovább. Csesztregen már bomlott a zászlóalj, mindenütt emberek mentek fehér zászlókkal, ameddig a szem ellátott. Nem is kellett bennünket fogságba ejteni, elég volt, hogy a sor elejére, végére beálltak az oroszok, aztán már hadifoglyok voltunk, csak azt vettük észre.

Ságodra tereltek minket, onnan 2 ooo-vel Jánosházára mentünk, gyalog. Itt fertőtlenítettek és megnyírtak mindenkit. Innen vagonokban Contancába szállítottak, ahol hajóra raktak mindenkit

Novoronisz- ben szálltunk ki. Innen Hadasi faluba vittek. Hatalmas, paticsfalu, padlástalan barakkokban szállásoltak el. Itt csak magyar barakk volt.

Eleinte deszkákon aludtunk, 4-en , egyszerre kellett megfordulni, olyan sűrűn voltunk. Ekkor még nagyon kevés volt az élelem. Kétszer adtak valami híg levest, hozzá száraz kenyeret. A vizet is kiporciózták. Volt olyan is, hogy napokig nem kaptunk kenyeret, de volt bennük annyi becsületük, hogy mikor tudták, visszamenőleg odaadták. Később mi magunk építettük a barakkokat, tiszta fából házakat, emeletes ágyakat. Akkor már volt olyan részleg, akik 2 hetente mostak ránk.

Kubikoltunk, utakat építettünk, meg hát fejlesztettük a barakkot. A vége felé már volt színházunk is, sőt! Az ebédet nótaszó mellett fogyasztottuk! A foglyok közül sokan tudtak muzsikálni. Az igaz, hogy leginkább korpaleves, csalánleves, kukoricakása, buris, feketekáposzta, sózott paradicsom volt az ebéd, egyszer szóját is kaptunk. Nagy volt az öröm, mikor kiengedtek bennünket vadkörtét szedni a határba. Megmondták, hogy hány órára kell visszajönni, és meg ne szökjünk, nem is szökött meg senki.

Ahogy telt az idő, írhattunk levelet és kaphattunk is, persze csak ilyeneket, hogy jól vagyunk, szép az idő. Akinek nem jött levele, annak a hozzátartozóját kerestették a Vöröskereszttel.

A más táborokból összegyűjtött betegeket állandóan cserélték a mieinkkel. Tudtuk, ha ránk nem kerül sor, ha itt tartanak, akkor mehetünk nemsokára haza, meg láttuk is, hogy gyűjtik a ruhákat. Aztán egyszer csak eljött az idő! Kaptunk új ruhát és egy pufajkát. Pufajka volt a kicsi, a nagyobb kabátot buslatnak hívták. Még az ötvenes évek végén is sok pufajka volt a faluban.

Az indító állomás Hadasi volt, Kabargyinkánál tettek a vonatra bennünket. Máramarosszigeten át, 1948 június 5.-én Debrecenen keresztül érkeztünk Budapestre. Az újságok megírták, hogy ki mikor jön meg. Engem a Pista sógor várt a Nyugatinál, Pesten lakott .

1948. július 5-én, aratáskor értem haza. Az állomáson vártak a pajtások

Éjszaka volt, mire átléptem a szülői ház küszöbét.

Kiss István, 2oo5. november 28.

Somogyszob, Kálvin u.

Kiss István

SK