Ismerkedés
Az ismerkedés is kötődik a felekezetekhez. Somogyszobon három felekezetre oszlott a lakosság. Református és evangélikus, ők közösen tartottak fönn templomot, iskolát és a katolikusok. A három vallásból az evangélikusok és a reformátusok tartoztak egy csoportba, míg a katolikusok egy másikba, így jártak templomba, iskolába is. A falu fiatalsága csak a Húsvéti-réten találkozhatott egymással felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül húsvét hétfőjén. „A húsvéti réten beszélgettek, tojást dobáltak, református, katolikus, evangélikus vegyesen, cigányok még nem voltak.” Az idősek kínálgatták egymást, beszélgettek, nézték a fiatalok körjátékait, locsolkodásait. Teaestéket a katolikusok a KALÁSZ-ban (Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége), reformátusok a KIE-ben (Keresztyén Ifjusági Egyesület) tartottak. „KIE-vallásos esteket szoktak tartani, a lányok hímeztek, kézimunkamintákat cseréltek, beszélgettek, a fiúk meg pingpongoztak, A kisiskola termében volt az összejövetel, Kulcsár tanító úr be-benézett. Nálunk senki nem cigarettázott.”. Régen még a bálokat is külön tartották a felekezetek. Az I. világháború után kezdett ez az elkülönülés szűnni. Ekkor már együtt tartották a szüretibálokat, aratóbálokat, szilveszteri bálokat is. „Újévet is köszöntöttük. Este 6-kor elmentünk templomba, mindenki a maga templomába, aztán elmentünk a bálba.” .
Eleinte a Krausz kocsmában, (a későbbi varroda helyén volt), a Mátyás kocsmában, ez lett később a Hiller-kocsma és a Vasutaskörben tartottak bálokat, színielőadásokat. „Az én időmben odamentünk, ahol a varroda van most, az volt a Krausz kocsma. A Vasutaskörbe meg a vasutas családok, meg akiket meghívtak.” A Gyöngyösbokrétában és a színielőadások próbáin is lehetőség volt az ismerkedésekre. De ismerkedhettek egymás családi pinceszerein, lakodalmakon, vásárokon. A reformátusok nem tartottak búcsút. Ez kizárólag katolikus szokás volt, ezt a szokást is átvették a reformátusok a II. világháború környékén. Hiszen a vásári részének magának nem volt vallási jellege.
A szegényebb réteg, ahol munkát vállalt, ott is ismerkedhetett. „A hadifogságból jött haza, a bátyjánál segített aratni Segesden, mi is ott vállaltunk munkát. Megismerkedtünk, egy év múlva össze is házasodtunk.” A vallási azonosság még itt is megvolt. ”Cselédek voltunk. Toborozták a népeket, ők is , mi is mentünk. Egymás mellé kerültünk, beszélgettünk, a sorsunk hasonló volt. Egy év múlva összekerültünk.”
A lányos szülők a bálba is elkísérték a lányaikat, „Bálokon, színielőadásokon, mit a tanítók rendeztek, a K.I.E-ben /Keresztyén Ifjak Egyesülete/, ismerkedtünk, de mindig csak anyai kísérettel. Lány akkor még nem mehetett el egyedül szórakozóhelyre, mert megszólták, kiközösítették, mint a B. Marit, a csősz lányát.” –„Nagyon tiszteltük az öregeket, és megbecsültük magunkat.”—„ Édesanyámnak a csecsemővel otthon kellett maradnia, így édesapám kísért el a bálba.”
A kistestvérek kíváncsian számolgatták az „udvarlókat. „ A kishugom 34 kérőt számolt meg Anika körül.„ (nem ment férjhez)
Általában a szülők nézték ki a gyerekük párját, úgy terelgették egymás felé őket. „Általában a birtok a birtokkal házasodott és valláson belül” Szülői beleegyezés, ,,áldás” kellett a házasságkötéshez. Aszülőknek, ha nem tetszett a kiválasztott, nem egyeztek bele a házasságba. Senki nem mondta az emlékezők közül, hogy írásban kellett a szülők beleegyezése a házasságkötéshez. A Vilma-ház gyűjteményében van egy írat, melyben a fiú gyámja adja az engedélyt meg a házassághoz.
A vallás és a birtok! „Volt nekem udvarlóm, de szegények voltunk. Én mindenkinek szegény voltam. Szegény, gazdaggal nemigen került össze.” Ritkán, de előfordult. „De gazdag legény akár szegény lányt is elvehetett, mint ahogy az ángyikám idekerült, aki ritka szép asszony volt. A bajomi vásárban látta meg a férjem nagybátyja, még azon a héten megkérette.” (részlet) Vegyes házasság akkoriban alig volt, ha akadt, is reverzálist adott a katolikus, mert református nem esküdött katolikus templomban. T. J szegény és katolikus fiú volt, a háborúból is írt választottjának, a református és jómódú Katónak. A lány szülei ellenezték a házasságot. „Majd megmutatom, hogy leszek olyan módú, mint a faluban bármelyikük.” Elment, kitanult, jómódú lett, meg is nősült messze idegenben és tenyerén hordta a feleségét.
Komendálások- Ha valaki nem lelt párra, ismerősei, rokonai keresgéltek „neki való” társat, a rokoni, baráti körben. Megszemlélni a neki szánt párt nem volt nehéz akkor sem, ha másik faluban lakott. Elég volt elmenni vasárnap a templomba a rokonnal, ismerőssel. Reformátusoknál szemben ülnek egymással a karzaton a lányok és legények. Ha tetszett a kiszemelt, akkor bemutatták egymásnak. Ez már a szándékot is jelezte. De a munkatársak is megtették a magukét: „Mûtrágyát rakódtak, már láttam elõbb is, ott mutattak be a munkatársak egymásnak bennünket. Elvittem moziba, a harmadik mozinál már tudtam, ő lesz a feleségem.” (50-es évek eleje) Vagy kommendáltak az öregasszonyok. „Épphogy hazaköltöztem, jött a Buger Böske néni, hogy tud egy nekem való villanyszerelőt.”
Lánykérés
Ha egy fiúnak megtetszett egy lány, a szülei is helyeselték, akkor egy idősebb nőrokon betévedt a lányos házhoz puhatolózni. Beszélgetés közben elmondta, hogy tetszik a fiúnak a lány, már elég idős a házassághoz is. „Azt látni lehetett, hogy szívesen veszik-e. Ha nem lett semmi a házasságból, akkor is olyan finoman tették ki a szűrét, hogy nem volt sértődés, csak megköszönték a megtiszteltetést, csak még nem számítják férjhez adni, ilyen finoman.”
Ha kedvező volt a fogadtatás, akkor elment a vőlegény keresztapja a lányos házhoz. „Annak már megmondták, hogy nincs ellene kifogás.” Ettől kezdve már mindenki tudta a faluban, hogy házasság van készülőben. Harmadszor elment a fiatalember a szülőkkel. Gyűrűt csak a fiú vett a menyasszonynak. Somogyszobon Taub Gézának volt óra és ékszerboltja. Általában itt vették meg a gyűrűt. A menyasszony meg jegykendőt varrt a vőlegényjelöltnek. A jegykendő nagyobb volt, mint egy zsebkendő, az egyik sarkába bele volt hímezve a menyasszony a neve.
„Van nekem is egy, Juliska volt a sarkában belehímezve, én a családban más Juliskát nem tudtam, mint az Örzsi (Piros) nénim anyját.” (1910 körül). A fiú a jegykendőt a gatyaderekába tűzve az esküvőig hordta. Evvel együtt is temették el. „Ezeket akkor cserélték ki, mikor a szülőkkel ment a fiú megkérni a lányt”. ( jegygyűrűt és jegykendőt) A vőlegény szülei kasmírkendőt, gyöngyöt, pántlikákat, meg ilyen csecsebecséket adtak a lánynak. „Nem eljegyzés volt, csak odaadták, a lány vagy piros, vagy rózsaszín pántlikákat adott a vőlegénynek. Azt mondták eljegyzésnek, mikor el kellett menni a jegyzőhöz az esküvő előtt 3 héttel, a templomban is kihirdették három vasárnap is, akkor hívták meg a keresztapát egy vendégségre megbeszélni a násznagyos teendőket.” Ekkor a lány apja megmutatta a kérő apjának, anyjának az istállót, kamrát, pajtát, baromfiudvart, hogy lássák, hogy gazdálkodnak, milyen takarosan tartják a portát. Ekkor egyeztek meg abban is, hogy mit kap még a lány hozományba, mennyi földet, szőlőt, stb. „Nálunk mindegyik gyerek kapott hozományt. A lányok ¼ részt és stafírungot, a fiuk ½ részt. Az itthon maradó örökölte a házat és a birtokot szőlővel együtt, de csak az öreg halála után. /egy szekció az 12 hold föld, rét, legelő, erdő jog/.” kitűzték az esküvő időpontját is. A paraszti életben a lakodalmakat szerették a farsangi időszakra tenni, de mindig olyan időpontot választottak, amikor a mezőgazdasági munka megengedte.
Eljegyzésnek azt hívták, mikor fiatalok lakodalom elött három héttel elmentek jegyzőségre és bejelentették a házasságot, ekkor írták meg a házassági szerződést is, aki akarta. Ebben a szerződésben a gyermek nélküli elhalálozás esetére biztosították a túlélőt vagyoni állapotáról. Mint egy végrendeletben: „Rozi feleségemnek örökre megmásolhatatlanul szabad bírtokába hagyandom, vagy hagyatni rendelem”. Tanúk is aláríták a jegyespárral együtt, sokszor a szülők is. A szerződésben a férfi pénzt hagyott a feleségére, a menyasszony a kelengyéjéből dunyhát, vánkost, lepedőt, abroszt, stb és mindig egy sifonért. A saját testi ruháikat mindkettő a saját „agyafiainak” hagyományozta. „A moringlevélben írtakat betartották. Megadták az özvegyen maradottnak a megírtakat.”
A templomban is kihirdették a leendő házasságot egymás után három vasárnap. Itt be kellett mutatni mindkettőjüknek a konfirmációs emléklapot.
Menyasszonygyász: Esküvő előtti vasárnap a menyasszony feketében ment a templomba pántlikák nélkül, leengedett hajjal. „ A nagyanyámé volt ez a szoknya, esküvő előtti vasárnap minden lány fekete ruhában ment a templomba, ugye akkor még kötöttek pántlikát is a hajukba, de ekkor már csak le volt engedve hajuk, pántlika nem volt benne. Azért, hogy meggyászolja a lányságát. Csak a menyasszony ment feketében.”
Kislakodalom vagy kézfogó
„Ha a lánynak is nagy volt a rokonsága és a fiúnak is, akkor az esküvő előtt tartottak a szülők a lánynak kislakodalmat, mondják kézfogónak is.”
A lány rokonait, barátait, szomszédjait hívták meg ebbe a kislakodalomba, a vőlegénytől csak a szűken vett családot fogadták. Ha hívtak cigányokat zenélni, azt is a lányos szülők fizették. Ezen menyasszonytánc nem volt. „Mindenki a maga által tartott lakodalomba hívta meg a rokonait, ismerőseit és fizette is.” Ezt a menyasszony keresztapja, násznagya vezette le. Járta az ismerősöket, rokonokat a botjával, és a meghívottak színes pántlikát kötöttek a botjára.
Nagylakodalom
„A nagy lakodalmat a vőlegényes háznál tartották, akkor volt az esküvő is.”
Három hét volt az előkészületekre. Az esküvői násznagy nagylakodalomban mindig a vőlegény keresztapja volt. Közeli lányrokonokat, komalányokat, barátnőket, vőfényeket ugyanannyi számban a násznagy hívta meg nyoszolyólánynak, vőfélynek. Ők kísérték párban a templomba a házasulandókat . Akiket meghívott, azok egy-egy színes pántlikát kötött a násznagy hosszú botjára, amit a kezében tartott.
Régi szokás volt, hogy az utcabeliek, ha nem is voltak meghívva a lakodalomba, vittek a lakodalmasházba lisztet, cukrot, diót, mákot, lekvárt, tojást. Aki hivatalos volt a lakodalomba, az élő tyúkot is vitt már előtte héten. „ 2000-ben Örzse néni hozott a lányom lakodalmába egy karkosárban lisztet, diót, cukrot, lekvárt, tojást. De vitt minden utcabeli lakodalmába is. Akkor még nem hallottam erről a szokásról. Ekkor már csak ő tartotta ezt a szokást.”
A lakodalom előtt egy héttel már elkezdték a sütést, főzést a lakodalmas házaknál. Disznót szinte mindenki vágott erre az alkalomra, sokan még borjút is. A család nőrokonai, komaasszonyok, legalább 6, 8 asszony, gyúrták a cérnametéltnek valót, sütötték a kuglófot, kukorist, rétest, patkót kemencében. Mindig egy gyakorlott asszony volt a főszakács , de volt a faluban olyan főzőasszony, akit hívni szoktak lakodalmakba levezetni a főzést. Általában kint üstökben, néha 4, 5 –ben is főztek, forralták a vizet a tyúkpucoláshoz, ételek előkészítéséhez, mosogatáshoz. A segítség ellátása is a család feladata volt az előkészületek alatt. „A lakást kipakolták, mi a szomszéd pajtájába vittük át a bútorokat, mind a két szoba tele volt vendéggel.”
A házaknál készült képeken lehet látni, hogy annyi vendég van, amennyi befér két szobába.
Lakodalmi menü: a menü mindig ugyanaz volt. Tyúkhúsleves cérnametélttel, evvel kezdődött a vacsora. Utána főtthús több féle mártással, paradicsom-, fokhagymamártás, vagy tormamártás. Majd sült hús következett, krumplival, savanyúsággal. A vacsora végén tálalták a rétest, majd ezután hozták be pörköltcukorból készített díszes tortát. Ilyen alkalmakkor a 30-as években már mézespuszedli, szalagálés szaggatott sütemények, csörögefánk, diós, mákos töltelékesek is voltak. „Krémes sütemények, rántott hús, fasírozott nem voltak. Azok a háború után terjedtek el”.
Esküvői öltözetek: a megyasszonyi ruha a 19.sz.-2. felében még cifra volt, kasmirszoknya, kasmírkendő, bokros ing, fehér kötény. „ Cifra volt a koszorú is.” Gyűjteményünkben van egy koszorútartó szekrényke a 19. század végéről. Azt nem tudjuk, milyen koszorú lehetett benne, valószínű, hogy mint a kontyot, ezt is hozzáértő, ügyes asszony vagy lány készítette masnik, gyöngyök, csipkék használatával. Az 1919-ből származó képen a menyasszony visel a fején fehér pártaszerűséget, és még van rajta fehér kötény. (A lányok mindig fehér kötényt hordtak). A szoknya fehér szövetből volt. 1930-as esküvői képen a menyasszony szintén hord a fején párta-szerűséget, de kötény már nincs rajta. „Édesanyámnak már fehér szövet volt a ruhája volt 27-ben. A fehér szoknyát meg szokták festetni, aztán elhordták. A nagyapám, aki 1875-ben született, már nadrágban és zakóban esküdött, de az ő apja még bőgatyában, zakóban, úgy 1870 körül.”
A 30-as években már bokáig érő muszlin fátylat viselt a menyasszony és mirtuszkoszorút, a vőlegényen még nincs fehér kesztyű, de mirtusz vőlegénycsokra már van. A nyoszolyó lányok közül még sok visel színes kasmírszoknyát, de hozzá már fehér blúzt hordanak.
Későbbiekben a menyasszony ruhája már földig ért, a fátyolnak uszálya volt. A férfiak viselnek fehér kesztyűt és a koszorúslányok ruhája is hosszú.
Esküvő, lakodalom
A lányos háznál a násznagy elbúcsúztatta a menyasszonyt anyjától, apjától, testvéreitől, rokonaitól, szomszédaitól, lánypajtásaitól, gyerekkora színterétől egy hosszú rigmussal .
” Búcsúm első szava tied, jó anyám, Áldjom meg az Isten, felnevelőm, dajkám, Soha nem felejtem, mit értem tettél, Hogy gondos kezekkel ápoltál, neveltél, Áldjon meg az Isten egész életedben, Megőrizlek érte igaz szeretetben….”
De elbúcsúztatták a vőlegény is.
„Kedves násznép, kedves vendégsereg, csak rövidre kérem türelmüket, Mielőtt templomba mennénk esküvőre, Vőlegényünk szavát hallgassuk előbb meg! Búcsúszót rebegve, de pereg a könnye….
….Ezek után pedig Isten nevében Induljunk végre a szent esküvőre”!
Voltak családok, kiknél szokás volt a lány kikérőinek találós kérdést föltenni a Bibliából. „Ki volt az, aki még meg sem született, máris piros szalagot hordott?” Ha tudtak válaszolni, beengedték őket a lányt kikérni, ha nem, fizetniük kellett, csak utána mehettek be.
Az utcán összegyűltek a lesők, bámészkodók, akiket kuglóffal, kukorissal kínálták. Régen, még a nagy háború idejében is a fiatal pár a tanúkkal ment el a községházára bejegyeztetni az egybekelést az esküvő délelőttjén. A II. világháború környékén már az egész násznép együtt kísérte a fiatalokat a polgári esküvőre s utána a templomba. Az első vőfény vezette a menyasszonyt egészen az úrasztaláig, katolikusoknál az oltárig, az első koszorúslány meg a vőlegényt. A vőfények kezében mindig volt egy üveg bor. Esküvő után a vőfény a vőlegényesháznál beköszöntötte a lányt ezzel a rigmussal:
„Meghoztuk a kedves háziak az új asszonyt, Fogadják olyan szeretettel, tisztelettel, Ahogy ő idejött! Fogadják őt kedves lányuknak, vagy már menyüknek!”
Leültek az asztalokhoz, az ifjú pár ült középen. Az új asszony mellett ültek a fiú szülei, a lány szülei az ifjú férj mellett. A másik szobában távolabbi rokonok, ismerősök, gyerekek.
Megkezdődött a vacsora, először a tyúkhúslevest tálalták, a vőfény tréfás versikét mondott közben :„Ez a tyúk tegnap még a szemétdombon kapirgált, most meg a levesestálban!”
Sorban hordták az asszonyok a többi fogást. ”Aztán főtt húst, mártással, pirított húst, a tyúkhús egy részét megpirították főzés után, aztán kemencében sült pecsenye sertéshúsból, savanyusággal, később meg rizsával, hajdinával tálaltak.” Vacsora közben a cigányok dusoltak, mentek a zenészek az asztaltól asztalig, a vendég megmondta a nótáját, a cigányok meg elhúzták. „Az első koszorúslánynál és az első vőfénynél volt egy tányér és mentek a vacsoránál a vendégekhez és aki el akarta húzatni a nótáját, az tett pénzt a tányérba, az a cigányoké lett”.
Menyasszonytánc: Éjfél előtt az új asszony a fehér ruhájából átöltözött piros , vagy színes ruhába. Ekkor vette föl először élete első fekete kötényét. (az asszonyok mindig fekete kötényt hordtak a viselethez) A koszorú helyett régebben a fejére tették élete első kontyát, az I. világháború után már csak piros kendővel kötötték be a fejét. Az első vőfény vezette az asszonykát, és kiáltotta „eladó az újasszony!” Ő táncolt vele elsőnek, majd egy versikével adta további táncra a lányt, „Itt áll előttünk az ékes menyasszony, hogy asszonyfejjel először mulasson, táncoljon vele mindenki egy kurtát, csak arra vigyázzanak, hogy le ne tapossák a cipője orrát! Gondoljanak arra, drága pénzért varrták! Násznagy uramnál van egy üres tányér, én kezdem a táncot, a többi még ráér. Addig szaladjanak el egy pár pengőért, te meg cigány húzd rá az új házaspárért.” A násznagy tartott két egymásba fordított tányért, aki táncolt, ebbe dobálta bele a pénzt. „A menyasszonytánc végén bejött az ifjú férj, pénzével letakarta a tányért, ez csak papírpénz lehetett, fölkapta és kivitte az újasszonyt.” A táncpénz mindig az ifjú páré lett.
Többnapos lakodalom: volt, ahol kétnapos volt a lakodalom, esetleg akár három is. Hazamentek a vendégek ellátni az állatokat, pihentek egy kicsit. „Reggel hívta vissza a népeket a pozsovics, vagy a hívogató. Akik lustálkodtak és nem mentek vissza időre, azokat megláncolták vaslánccal és úgy vitték vissza a lakodalmas házhoz. Volt, ahol hitvány födőket ütögettek össze és régen volt olyan piros ágyterítő, azt rátették egy póznára és ez volt a zászló, ezt is vitték a vendégek előtt, volt amikor a zenészek is kisérték a megláncoltakat. Ez egy régi szokás volt, de szép szokás.” Ha a lakodalom másnapja vasárnapra esett, az sem volt gond. Elmentek a templomba, és folytatták az ebédet a lakodalmas háznál. A fiataloknak is ez volt házaspárként az első nyilvános megjelenése. Az újasszony először vette föl az asszonyok fekete kötényét, kontyját. A sok maradék ételt is el kellett fogyasztani. Az ételeket csak hűvösre, a pincébe tudták tenni, vagy vödörben leereszteni a kútba.
Szegényebb családok csak egy lakodalmat tartottak, a kislakodalmat kihagyták. „A lakodalomban a szülők, keresztszülők, csak szűk kör volt. Meg egy pályamester, aki ajándékba kivarrt terítőket hozott. Keresztanyám az esküvői ruhát adta ajándékba, meg hoztak kávéspoharakat is.” Szinte nem volt különbség a szegény református és egy szegény katolikus cselédpár lakodalma között. „Kicsi volt a lakodalom, mint a szegényeké, egy kis esküvő, egy kis vacsora. Egyik rokontól nászajándékba egy üvegsótartó készletet kaptam. Voltunk, mint a két csupasz tenyerem.”
Lakodalom után
Általában a menyasszony ment a vőlegény szüleihez lakni. „Ha egyes lány volt, akkor a fiú ment oda lakni, de általában a fiús házhoz vitték a lányt, a Jóska is mihozzánk jött, Megszokott dolog volt, természetesnek vette az, aki a párjához ment.” Ebben már a házasság előtt megállapodtak, hogy kinél fognak lakni. „A családtól is függ egy házasság, úgy vettem észre , szívesen fogadnak.”
A családokban több generáció élt együtt. Sok helyen még a 20-as, 30-as években is a fiatal párnak az istállóban rendeztek be egy sarkot, biztosítva az intim együttlétet. Az első gyerek születéséig ott éltek. Puskás Vilma 1947.-ben, mikor házasságot kötött a szentai Bán Józseffel– „a fiataloknak az istállóba tettek be egy ágyat az akkori szokás szerint.”
Szerelmi öngyilkosságról a 2 háború között egyről tudunk. 1927-ben az újság is megírta a történteket. De még akadnak emlékezők is. „A két család amúgy is haragban volt egymással, valami magánéleti bonyodalom miatt.” A fiú református, 27 ( újság 24 éveset írt) éves, jobb módú, a lány katolikus, 17 éves, szerényebb anyagiakkal rendelkező. Mind a két oldalon ellenezték a szülők a házasságot. A fiatalok kimentek a határba, előbb a fiú lelőtte a lányt apja vadászpuskájával (az újság pisztolyt írt), majd magával is végzett. A halotti anyakönyvben halál oka: „öngyilkosság, agyonlövés” beírás szerepelt. „Az utólsó kivánságuk a búcsúlevelükben az volt, hogy közös sírba temessék el őket együtt, de ezt sem teljesítették a szülők.”
Be nem telesült szerelmek –A lányok ábrándoztak. Elég volt egy tánc a bálban, gyöngyösbokrétában, egy elejtett kendő fölvétele, segítség az aratásnál. (Szokás volt a szomszédoknál, ha előbb végzett az egyik, kisegítette a másikat.) A lányok a templomban szemben ültek a női oldalon a legényekkel. 10-20 m távolságból képzelhette, hogy csak őt nézi a kiszemelt ideál. A titokról senki nem tudott, legfeljebb egy-egy barátnő, de annak a lánya, unokája is emlékezett, hogy „nem a férjét szerette, ahhoz csak hozzáadták, másba volt szerelmes.” Volt olyan is, aki a boldogító igen kimondásánál döbbent rá, vége az álmodozásnak és elájult. Néha egy- egy ilyen be nem teljesedett szerelem még öreg korban is fájdalommal járt. „Évekig nem fogadta a köszönésemet, aztán megtudtam, hogy a papához szeretett volna hozzámenni. Nekem ez akkora fájdalom volt egész életemben, hogy én voltam az oka a boldogtalanságának. Ilyen bűntudattal élek még máig is.”
Kelengye, staférung, hozomány
A lány hozományát, staférungját a lakodalom után vitték oda a fiú szüleinek házához, ha a fiú szüleinél laktak. „Itt nem volt szokás bemutatni a falunak, hogy mit kapott a lány , de a lányok straférungba szőtt holmiaikat mindig festett ládába tették.” – „Engem nem kellett kistaférungozni, mert itthon maradtam. De készített bennünket is anyám, mindeniknek egyformán. Abroszok, lepedők, törölközők, konyharuhák, dunyhák, vánkos, az köllött. A gyerekeket, unokákat nem érdeklik a szőttesek.”
Staférungban benne volt 2 dunyha, 6 vánkos, 12 abrosz. Minden abroszhoz 2-3 szakajtóruha, 2-3 vékaruha tartozott., „mikor vékában vitték az ebédet, evvel volt körültakarva. Olyan, mintha 1 törölközőt ketté vágtak volna, az a vékaruha. A szakajtóruha meg kocka alakú.” A staférungban volt a dunyhahuzat, párnahuzat, lepedő. A lepedő mindig fehér volt. „A párnát és a dunyhahuzatokat háziszövésű anyagból megvarrták és Atádon a Durkónál befestették világoskékre.” A 20-as években már kezdték a bolti ágyneműket tenni a staférungba. Megvették az bolti vásznat, régebben fehéret, a 30-as években kockásat és megvarrták, kislingelték, csipkét varrtak rá. Ráhímezték a monogramjukat is. A 30-as évek végén, ha kész huzatokat vettek, arra is ráhímezték a monogramjukat a lányok. Kötelezõ volt a három halottaslepedő, egy az urának, egy magának és egy, ha esetleg meghalt egy gyermekük. „A lánynak egy fekete ruhát is kellett vinni. Ezt a ruhát nem használták el, eltették arra, ha valaki hirtelen meghal, elõ tudja venni.”
Somogyszobon két nemesi család volt: a Varasdy és a Náray. Ők selyemfonallal szőtték a kelengye egyes különleges darabját, törölközőt, konyharuhát. A polgárosodás folytán ezt átvették egyes jómódú családok is. Színes selyemmel szőttek a kelengyébe luxus holmikat, még abroszokat is.
De adták a lánynak a fazekakat, zsákokat, minden szükséges holmit az élethez.
„Olyan nem volt, hogy 1 lánynak ne legyen kelengyéje, mert akármilyen szegény volt a család, földje volt. Tudott vetni kendert. Azt megfonták, szőtték.”
A századfordulón még a lány kevés bútort kapott. a 20-as évek után vált szokássá a hozományba kapott szobabútor, sparhelt, drágább használati eszközök, később konyhabútor is „Ez a szekrény, ami kint van, a nagymamámé volt, de hogy kapott-e mást, nem tudom. Édesanyám 27-ben ment férjhez , ő már 2 ágyat, 2 szekrényt kapott, asztalt is kapott 4 székkel.” A sfaférungba kapott bútorok kerültek a tisztaszobába a fiús háznál, de az otthon lakó a lányos szülők is ezt tették a tisztaszobába, ha kapott a lány bútort , ilyenkor a régi bútorok egyre kijjebb kerültek. A nagymamáké, dédiké a kamrába, a szőlőbe, a pincébe szorultak előbb, utóbb.
Minden korban megvolt, hogy mit illik adni a lánynak, ha férjhez megy.. „Hatéves koromtól nevelt a mostohaanyám.. Megadta a tükröst is, pedig más lányok nem kaptak.” (1940 körül)
Nászajándék
A szobi paraszti szokás szerint a 19. század végén jött szokásba a nászajándék adása. „A nagymamám már kapott nászajándékot, 3-3 teáscsészét, alátéttel.” (1890 körül) Közeli rokonok, keresztszülők, testvérek az akkor még luxusnak számító holmikat, mint rézmozsár, kévédaráló, falióra, zenélő kép, stb vittek a fiataloknak. „1921-ben Tóth Juliska néninek egy szép ezüstözött asztali petróleum lámpát ajándékozott a sógora.„ Később vittek ágyneműt, étkészletet, evőeszközt, sőt: „Piros Örzse egy szép spalheltet kapott 1937-ben.” Az 50-es években paplanokat is vittek, csillárt, tükröt. A férfiak nem kaptak ajándékot, esetleg egy inget.
Lányanya — Törvénytelen gyermek 5-8 évente született a faluban. Nagy szégyennek számított még a II. viládháború után is A lányanyák egész életükben viselték ezt a terhet, elvágták a lehetőségét annak is, hogy ismerkedjenek, bálba járjanak, férjet találjanak maguknak. 1870-ben egy lányanya hozzáment egy legényhez, az anyakönyvbe az állapota rovatba ezt írták „megesett”. Lányként ők asszonynak számítottak, asszonyként meg lánynak. A megszületett gyermeket általában az anyai nagyapa vette a nevére, és anyjával ott élt továbbra is a szülői házban. Az emlékezők nem mondták, hogy a gyereket megkülönböztetés, vagy bántás, csúfolódás érte volna. A nagyszülő megbecsülése megóvta ettől. Persze van kivétel: „B. Mari hírbeli lány volt. (ő egyedül, kísérő nélkül járt a bálokba), Lett egy kisfia, elment a faluból, de a gyerekét vitte vele, taníttatta a fiát, mikor jött a papírjait rendezni, hozta magával a 18 éves gyereket. Elmondta mindenkinek, a kocsmában is, hogy őt megvetették, kiközösítették, mégis embert nevelt a gyerekből, iskoláztatta a, leérettségiztette a fiát.”
A megkérdezettek nem emlékeznek olyanra, hogy állapotos lány „angyalcsinálóhoz” fordult volna, vagy esetleg magában tett volna kárt magzatelhajtással. Egy szegény többgyerekes anya „fakanál nyelével piszkálta ki” az embriót kétségbeesésében. A faluban a 19. sz. végén megbüntettek egy asszonyt tiltott beavatkozásért. A két háború között is volt asszony, ki végzett tiltott abortuszokat, hozzá férjes asszonyok jártak. Persze fizetni kellett érte.
1870 és 1875, 1900 és 1905, és 1920 és 1925 közötti időszakban a református anyakönyv adataira támaszkodva vesszük a következő témákban alábbiakban.
1870-1875 között 62 házasságot kötöttek, ebből farsang környékén 50-et, Csurgó, Kónyi , Vése, Alsósegesd , Korpád, Somogyudvarhely, Alsók, és Bolhás helységekből származók között kötődtek házasságok.
1900-1905-ig 57 házasságkötés volt, ebből farsang környékén 27, ezekben az években már máshonnan és messzebbről is hoztak házastársat maguknak. Szarkástó, Mihályfa, Segesd, Sárosd, Szentlászló, Sarkad, Ötvös, Korpád, Nagymarton, Nagykorpád
Házasulandók átlag életkora a férfiaknál 25 év körül, lányoknál 20 év körül volt mind a három vizsgált időszakban. A legfiatalabb lány 1873-ban 15 éves hajadon, a legidősebb házasulandó özvegy férfi 1870-ben 59 éves volt. 24 év fölött a lányok vénkisasszonynak számítottak már, a férfiakat 30 év fölött nézték agglegénynek.
Özvegy férfiak többségében hajadonnal házasodtak újra. 1900 és 1905 között hat özvegy házasodott újra és csak egy vett el szintén özvegyet, a többi lányt. A család is a lánnyal való házasságokat szorgalmazta, mert ha az özvegy férfinak is van gyereke, az özvegyasszonynak is van, születik még közös, „ három féle gyerek nem fér meg egymással.”
1920 és 1925 között már fölfordult a világ. Egye több lett a válás. „A nagyapám megjött a háborúból, másnap elment és beadta a válási papírokat.” Ebben az időszakban már házasodott elvált elválttal, özvegy elválttal, katolikus reformátossal, legény vett el elvált asszonyt, hajadon hozzáment elvált férfihez. 1920-1925- 34 házasság kötődött ebből 10 farsang körül a református anyakönyv szerint, és egyre távolabbi helyekről, messzebbről is házasodtak. Erdőkocsonya, Lábod, Őrtilos, Nyitra, Murabánya, Alsónémedi, Gyöngyös, Javoriana (Hohenlohe herceg felvidéki birtokáról), Büsü, Bürü, Nagyatád, Szepesbánya, Krákréve, Szepesbéla. Az iparosodás és a vasút hatására nőtt a falu lakossága is és a világ is kitágult.
A vizsgált időszakokban 1904 –ben fordult először, hogy két házasság is köttetett református és katolikus között. A két felekezet között rossz volt a kapcsolat, az eredetileg protestáns faluban, ahol 4 katolikus család volt csak tőzsgyökös, a katolikusok száma úgy megnőtt, hogy kinőtték a kis templomukat, ezért a 20-as években szerették volna elcserélni a kis templomukat a reformátusok nagy templomával. Ezen a reformátusok úgy fölbosszantották magukat, hogy mérgükben leszedték az összes fazekukról a drótot, hogy lássák a szegényebb katolikusok, hogy ha fogynak is, tudnak venni új fazekat, a templomukat is fönt tudják tartani.
A reformátusok és evangélikusok házasodtak egymás között, évente 1-2 ilyen vegyes házasság fordult elő, de ebbe is az evangélikusok fogytak el. „Németh tiszteletes mondta anyukámnak a húg születésekor, hogy válasszanak vallást, legyen minden gyerek egy valláson.” Az evangélikusok egy hónapban egy vasárnap tarthattak istentiszteletet a református templomban, ezekre a napokra tették a házasságkötéseiket is, mikor az a valláson belül történt. Egy ilyen alkalommal történt, nem tudtak bemenni a templomba. „Lesz az esküvő, mint ilyen kis lányok csak bámultunk, 33-34 –ben lehetett, aztán ott állunk és mondják, nem nyiti az ajtót a pap, nem nyiti, aztán csak előkerült a kulcs. Fazekas Pista bácsi esküvőjén volt ez.”
A két felekezet között egyre romlott a viszony, 1941-ben az evangélikusok saját templomot építettek.
2024-ben a református templomban egy esküvő volt ( egy elszármazott lánya itt esküdött), az evangélikusban nem is volt.
Adatközlők voltak: Torma Józsefné (+), Kiss Istvánné Horváth Erzsébet (+), Kisillés Sándorné (+), Sámóczi Józsefné (+), Zsilinszki Józsefné (+), Dergecz Jánosné (+), Fazekas Sándorné (+), Spanics Katalin. Pár mondattal, gondolattal hozzájárultak: Schildné Puskás Jusztina, Szüre Józsefné, Dr Kasza Ferenc, Nemesné Puskás Katalin (+). Részlet a Vilma Házi Hírmondó: Kiss Istvánné : Farsangi lakodalmak a Vilma Házi Hírmondó kérésére írt cikkékből, Református anyakönyv házasságkötések fejezete.
SK
2025. 2. 8.