Vilma-ház

Kisillés család

Kisillés Sándor nagyapja, Kisillés János 1846-ban született, aki már akkor önálló gazda volt, sőt már az Ő apja is. /Szabadi jegyző írta egybe először a Kiss+Illést, Kiss+ Gyurát,Kiss+Mihok neveket/. 4o holdon gazdálkodott, heten voltak testvérek. Mindegyik gyerek kapott hozományt. A lányok ¼ részt és stafírungot, a fiuk ½ részt. Az itthon maradó örökölte a házat és a birtokot szőlővel együtt, de csak az öreg halála után. /egy szekció az 12 hold föld, rét, legelő, erdő jog/. A gazdaságban 5-6 marha, 1 pár ló, kanca csikóval, 2 anyagöbe és ezek malacai voltak. Jól gazdálkodott, kereskedett. A gazdaságból származó jövedelmet mindig visszapörgette a gazdaságba. Mint csínytevést, büszkén mesélte, hogy egyszer meglátott egy rozzant lovat egy vásáron, amit meg is vett olcsón, de szégyellett vele hazajönni. Megállt a falu határában és csak akkor vezette haza, mikor már besötétedett. Szépen rendbe hozta, és jó haszonnal eladta. Neki három fia született, egy meghalt közülük, Ő 193o-ban halt meg. Az utolsó volt, aki még hordta a faluban a bő gatyát.

Az idősek végezték a nehéz munkát, a lányok osztoztak az anyjukkal a női teendőkben. A felsőruhát kézzel mosták, a feleség az uráét, a patakon lapickával, a fehérneműt mindig kifőzték, fél szárazon mángorolták, majd újra kiterítették. Esővizet és fahamut használtak Az ágyneműt, asztalneműt, konyharuhát, törölközőt a család nő tagjai közösen mosták. Ezt áztatták, kifőzték katlanban, egy nap 6, 7 –szer is leforrázták. Éjjel még áztatták, majd a patakon újra átmosták. A főzéshez fahamut tettek zacskóba. A fiatalasszony dolga volt a virágoskert, ő rakott tűzet, fejt, az idősebb készítette a reggelit, tojást lisztesen, paprikás krumplit, sültkáposztát szalonnával, disznóvágásosat. A legidősebb maradt otthon, az ő dolga volt a veteményes, ő főzött, rakott rendet, de etetésre mindig hazajött valaki segíteni. Vasárnapra, ünnepnapra az utca söprése, gereblyézése, ősszel, tavasszal a szoba fölsikálása is a fiatalé, míg a meszelés az idősebb reszortja volt. Mi már nem, de régen úgy volt, hogy a férj tegezte a feleségét, az asszony meg kendezte az urát. A fiú télen az istállóban aludt, nyáron a pajtában, ha volt felesége, akkor ő is. Ha volt idős férfi, akkor az aludt az állatoknál. Nálunk a trágyát azonnal összeszedték, nem volt rendetlenség. Aratáskor, nehéz munkáknál mindig tyúkot vágtunk, kalácsot sütöttünk Az ó-bor kitartott az újborig.

A birtok nagysága sok mindent meghatározott. A birtok nagysága szerint részesedtek a kenderföldből, de a felekezet munkájából, terheiből is. A református pap földjét a hívek adták, és tehetőségük szerint fizették a pártbért is. A tanító járandóságát is így állapították meg. Mikor építették a református templomot, meghatározták, hogy melyik család mennyi téglát köteles készíteni, ezt a téglás dűlőnél vetették ki. Mikor renoválták a templomot, a csupasz téglákon jól láthatóak voltak a monogramok. A férfiak az új papot megtréfálták egy talányos kérdéssel, amit a Bibliából vettek,” Ki volt az, aki még meg sem született, máris piros szalagot hordott?” Ha nem tudta, nem mondták meg, csak nevettek, de mindig szóltak, ha valamit rosszul mondott a Bibliából.

A gyerekeket már korán hozzászoktatták a közösségi munkához, kötelességhez. Az ő dolguk volt az iskola és templomudvar seprése, környékének tisztán tartása hetente kétszer, szerdán és pénteken. Mindig sokat adtak a gyerekek taníttatására. A református lányok szinte kivétel nélkül elvégezték a négy polgárit, így én is, kitűnőre. Férjem az érettségit is, majd később még tanfolyamokat végzett. Mint minden családnak, a Kisilléséknek is volt egy zsidó kereskedőjük, akinek a terményt eladták. Ennek az ára ment a gazdaságba. A vetőmagokat a Hohenlohe herceg bérlője Maihoffer, kinek a környéken egyedül volt szürke marhája, szerezte be az egész falu számára. Az asszonyok libákat hizlaltak, ezek általában az árok partján legelték le a füvet, de csak egyet vágtak le a család számára ludaskásának, a hízott libákat szintén egy zsidó kereskedőnek eladták, és ennek az árából futotta színes fonalakra, pántlikákra, efféle luxusra. A református asszonyok, de a régi katolikusok sem, nem jártunk piacra árulni, mert nem volt tisztességes.

Általában a birtok a birtokkal házasodott és valláson belül, de gazdag legény akár szegény lányt is elvehetett, mint ahogy az ángyikám idekerült, aki ritka szép asszony volt. A bajomi vásárban látta meg a férjem nagybátyja, még azon a héten megkérette. Ács Katalinnak hívták. Mikor én idekerültem, az ángyikám vezette a házat, ő rendezte a családot, ő merte ki mindenkinek az ételt. Mindig mondta, vegyél még, én meg mosolyogva válaszoltam, nekem pont annyi elég, amit mert. Még a férfiaknak is dirigált. Gyermekük nem volt, mikor meghalt az örököseinek visszavittük, amit hozott stafírungba, így tartottuk illőnek. A családban nem volt veszekedés, hangoskodás. Édesanyám is azt mondta, pörlekedéssel szégyent ne hozzak rá, mert nem mehetek vissza. Anyós, meny, ha összezördült, estére megbékültek, haragot sosem tartottunk. A férjemmel is csak egyszer veszekedtem a hosszú évek során, de már azt sem tudom, hogy min. A Kisilléseket különben is kenyérre lehetett kenni.

Piroséknál, Nagy Józseféknál (Piros Örzse néniéknél) délutánonként, esténként összejöttünk, olvastunk, könyveket cseréltünk, a férfiak hallgattak rádiót is. Bálokon, színielőadásokon, mit a tanítók rendeztek, a K.I.Á-ban /Keresztyén Ifjak Egyesülete/, ismerkedtünk, de mindig csak anyai kísérettel. Lány akkor még nem mehetett el egyedül szórakozóhelyre, mert megszólták, kiközösítették, mint a Bunda Marit, a csősz lányát. Vegyes házasság akkoriban alig volt, ha akadt is reverzálist kapott, mert református nem esküdött katolikus templomban. Nagyon tiszteltük az öregeket, és megbecsültük magunkat.

Így éltünk hitben, szeretetben, békességben.

Kisillés Sándorné
Somogyszob, 2oo5. III. 27.

SK