Vilma-ház

Gyermekkorom legszebb nyara

Nem akartam leírni, csak hosszú unszolásnak álltam kötélnek, most is csak azért, mert tanulságos, hogy mi a szeretet. Így adventi időszakban, talán elgondolkodnak az emberek, gyerekek. Mikor az árkok tele vannak csipszes zacskókkal, papír zsebkendővel, sörös dobozokkal, még mi emlékszünk idősebbek, hogy volt idő, mikor úgy imádkoztunk, „a mindennapi kenyerünket add meg nekünk MA”, és ha leesett egy falat kenyér, fölvettük, megfújtuk, megcsókoltuk és megettük.

A háború után, az ötvenes évek elején nagyon kemény időket éltünk. Apám iparos létére nem akart a sorba beállni, és együtt húzni a szekeret anyámmal, még anyám kis vagyonkáját is elúrizálta, hol hazajött, hol elment, és olyankor mindig született egy kistestvér. Anyám napszámba járt, én ötévesen mentem vele. Egyszer este, munka után a gazdáéknál terítettek. Bableves volt pogácsával. Anyám a tányérjából etetett a saját kanalával, majd elvett egy pogácsát és odacsúsztatta nekem. Akkor odapattant a gazdaasszony és kikapta a kezemből. Hogy „nem illeti meg, mert nem dolgozott”! Pedig megillettem, dolgoztam én is, volt nekem kiskapám, anyám sorában kapáltam egész nap! Gyereklelkemnek fájt az igaztalanság. Aztán egyszer az apám, egyik este veszekedett anyámmal, képek villannak át az agyamon. Apám az egyik, anyám a másik kezemet húzta, majd szétszakítottak. Akkor igazságot tett apai nagyanyám, egy bádogbögrével halántékon vágta anyámat, hogy fölszakadt a fejbőre, ömlött a vér. Nemsokára egy Nagykanizsa melletti faluban találtam magam, egy nagyon furcsa házaspárnál. Én már az ötödik gyerek voltam, kit magukhoz vettek, de egy sem maradt meg, vagy nem vált be. Megadtak mindent, voltak babáim, miket nézhettem a szobaajtóból, nehogy rendetlenséget csináljak. A szomszédasszony, Bözsi néni, át-átszaladt, mindig mondta, hogy neki pont ilyen kislány kéne, mint én vagyok. Egyszer a nevelőszülőkkel bent voltunk a városban. A gyereknek kell a vitamin, mondták, és vettek nekem sárgadinnyét, mitől addig is, és azóta is undorodom, nem akartam megenni. Háládatlan gyermeknek mondtak, és otthon nagyon megvertek. Másnap átjött a szomszédból Bözsi néni, fölkapott, és azt mondta, hogy ezentúl az ő kislányuk leszek. És mint egy álom, olyan lett az életem minden perce, pillanata! Olyannak szerettek, mint voltam: szőkének, kék szeműnek, dolgosnak, vidámnak, annyi évesnek, kislánynak, mindig az volt a jó, amit csináltam, ahogy csináltam! „Bátyáim”, lehettek 10,-12 évesek, kis szekeret készítettek nekem, beleültettek, mint két ló vágtáztak velem, nevettünk, ha kiborultam belőle azon is kacagtunk. Alaptermészetem, még most is, hogy szeretek dolgozni. A fiuk, ha vizet húztam a kerekeskútból, azonnal ugrottak, „egy ekkora kislánynak nem való”, és kivették a kezemből. Óvtak. S ha nem volt vizük az állatoknak, bizony a fiukat ugráltattam és úsztam a szerető féltésükben. Tartottam a nagy állatoktól, a lovaktól, óvatosan ültem föl a bricskára, nehogy hozzámérjenek. Nevelőapám nevetve mondta, „látjátok kisasszony lesz a húgotokból, született barones” Nevelőanyámmal volt egy játékunk. Mindig én szedtem össze a tojásokat, ő meg mindig dicsért, arcomat a két kezével összeszorította, megemelt magához, hogy csak úgy nyúladt a nyakam, pedig lábujjhegyen álltam, és annyi hideg, nyirkos puszit nyomott az „ő dolgos, ügyes nagylánya” arcára, ahány tojást szedtem össze. Ezt minden nap eljátszottuk. És én félelemmel vegyes igyekezettel szereztem örömet neki, még a tyúkokat is úgy etettem, hogy sokat tojjanak. Mégsem tudtam Anyámnak szólítani, pedig hőfoka volt a szeretetének. Boldogan éltem. Egyszer csak látom, hogy édesanyám jön az udvaron, és beszél a nevelőanyámmal. Oda sem mentem. Hogy lássa milyen gondos kis gazdaasszony vagyok, nekiláttam a tyúkokat etetni, különben is itt volt az ideje. A tojást összeszedni. Ragyogva mentem be a sok tojással, hogy megkapjam a „fizetségemet”, pont azt láttam mikor Bözsi néni a kredencből egymás után csapta földhöz a csészéket, miben nekem gyűjtötte a pénzt staférungra. Bögrecsárdája volt, és az abból befolyt pénzt egy-egy csészébe tette, keskeny hurkába összetekerve külön a százasokat, ötveneseket, húszasokat, tízeseket, ezek még akkor papírpénzek voltak, meg az aprót. Iszonyatosan nagyot csattantak a csészék, megdermedtem, megijedtem. „Anyád lánya leszel, vagy a mienk”, kiabálta a nevelőanyám, és én annyira megijedtem eltorzult, idegenné vált arcától, hogy ösztönösen anyámhoz húzódtam. Akkor belökdöste anyámat a szobába, kirántotta a szekrényajtót, kidobálta az ágyneműket, kisruháimat „ez mind az övé, ilyen módot maga nem tud adni a gyereknek” ezt is úgy üvöltötte égő szemekkel. Anyám nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, és vitt kifelé. „A cipőt is én vettem” és lerántotta a lábamról. Már az állomáson voltunk, mikor még mindig zokogva, őrjöngve odaszaladt, és a szoknyám is egy rántással lekapta rólam. Nem szólt anyám semmit a vonaton sem. Így kocogtam mellette egy kis ingben, bugyiban, mezítláb a nagyon hosszúnak tűnő úton az állomástól a házunkig. Később tudtam meg, örökbe szerettek volna fogadni és ezt anyám nem viselte volna el.

Lassan rendeződtek a dolgok. Hazahozta anyám a bátyámat is, mert őt is nevelőszülőkhöz adták, együtt voltunk. Nemsokára elvált az apámtól, nehezen, de nyugodalomban éltünk. Férjhez mentem, gyerekeim lettek, unokáim. A kíváncsiság visszavitt a boldog nyaram helyszínére. Az első család egy 11 gyerekes családból származó kislányt nevelt föl. Ő azt mondta nekem, hogy ő tudta, hogy neki meg kell szokni, mert otthon nagy volt a szegénység, és itt tulajdonképpen megvolt mindene, örökbe fogadták. Az én nevelőszüleim már meghaltak. Bözsi néni még sokat zokogott, sírt, sírdogált, és még sokáig föl-föl sóhajtott, „hiányzott a pont olyan kislány, mint te voltál. De nagynak is szeretett volna, jó dolgod lett volna”- mondta az egyik „bátyám”, ki ott maradt azon a régi udvaron. Még mindig szeretettel nézett rám.

Nem ebben a faluban nőttem föl, volt kötődés, úgy jöttem lakni ide már asszony koromban. A nevemet nem akarom kiadni, sokan nem értenék meg. A gyerekeimnek, férjemnek elmeséltem ezt a történetet, hogy tudják milyen is a szeretet. Melegséget áraszt, és sok kapálásra is kényszeríthet. Szív és áldozat.       N N

(SK)