Vilma-ház

A kenyér

A kenyér
A legfontosabb eledelünk a kenyér–” Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”-mondjuk a Krisztustól ránk maradt imádságban. De hétköznapi beszédünkben is elő-előbukkan. Megette a kenyere javát, kenyértörésre került a sor, kenyérkereső, madárlátta kenyér, kenyérpusztító, kenyerespajtás, kenyérharc, kegyelemkenyér, kenyérre lehet kenni, kölcsönkenyér visszajár, stb.
Legnagyobb megbecsülést, tiszteletet érdemelte ki ez az étkünk. Pedig csak liszt, só és víz.


“Régen, ha leesett a földre egy darab kenyér, fölvettük, megfújtuk, megcsókoltuk és a tűzbe dobtuk.” (A konybában régen mindig volt parázs a sparheltben) “Édesanyám régen karácsonykor az asztalról lesöpörte a morzsákat, a földről is fölsöpörte mindennap, összegyűjtötte egy kis melencében, majd karácsony után a szórtunk minden gyümölcsfa alá, hogy áldás legyen a termésen.” A száraz kenyeret is megbecsülték. A száraz kenyeret lereszelték, reszelt főtt tojással összekeverték, lelocsoltál húslevessel, ezt szaggatták vasárnap a piritott tyúk mellé köretnek. Semmi nem ment a pocsékba.


A reformátusok úrvacsora -osztással tisztelik meg az új kenyeret.
Régen kenyeret egy héten egyszer sütöttek. Általában hajnalban a kemence begyújtásával kezdték, majd egy teknőbe beleszitálták a lisztet, hozzáöntötték a langyos vízben fölfuttatott kovászt, sót adtak hozzá. A kovászt az előző sütésnél megmaradt szárított tésztából nyerték. Szégyen volt kovászt kérni, “Egyszer szaladt át a szomszédasszony édesanyámhoz, mondta, Bözsi, te nem vagy pletykás, kovász kéne, a macska leverte a szárítani kitett kovászomat, a tyúkok fölkapdosták.
A teknőben elkezték összedolgozni a masszát, ami lehetett 7-8 kg is. Addig kellett gyúrni, öklözni, amíg nem csöpögött a “padlás”. (izzadt a homloka). Kenyérdagasztásnál mondják: “Édes Jézusom segíts meg engem, hogy ez a kenyér jól sikerüljön!”
Akkor pihentették. Mikor megkelt, megdagadt, szaggatták és kendővel kibélelt szakajtóba rakták, általában 6 szakasztót töltött meg a tészta. A szakajtókat letakarták konyharuhával. Megint pihentették, majd megint átgyúrták és újra pihentették.


A kemencét, mikor már leégett a bekészített fa, vízbe mártott petettel (rúdra erősített kukoricacsuhé köteg) kipemetelték, majd a liszttel megszórt sütőlapátra borítottáka a szakajtóból a kenyérnek valót, vizes kézzel bekenték, középre mutatóujjal beleböktek. Ez volt a “köldöke“. Később volt, akik késsel bevágták, vagy ujjaikat odaszorítva négy oldalt fölhúzták. Aztán betették a kemecébe, finoman visszahúzták a lapátot. Bevetették. A mi kemencénkbe 6 kenyér fér. A megmaradt tésztából langalit ( mint a lángos ) sütöttek a még meleg kemencében. Ekkor tették el a következő sütéshez a tésztát száradni kovásznak. A kisült kenyeret vízzel kicsit megmosták, majd hagyták hűlni. A kenyereket kenyérfára tették a kamrába. Egy hétig ette a család.

A kenyeret búzalisztből készítették, de sokszor tettek hozzá rozslisztet is. ” Inséges időkben édesanyám kukoricalisztet is tett hozzá még harmadolva is. Úgy is finom volt. (háborús időben, vagy beszolgáltatásokkor).
A kislányok az anyjuk mellett dolgozgatva játszva megtanulták a kenyérsütés fortélyait. Otthon szinte mindenkinek volt kemencéje, majd a két háború között sokan a Bohenszkyék pékségébe vitték kisütni a megdagasztott kenyeret.


SK


Miből lesz a kenyérke?

Búzaszemből!
A búzácska honnét lett?
Magyar földből!
A földmíves elvetette,
Langyos eső öntözgette,
Napsugárka keltegette.
A Jóisten növesztette.
Mikor megnőtt, lekaszálták,
A szemeket zsákba rakták,
A malomban megőrölték,
Liszteszsákba beletették.
Édesanya dagasztotta,
Pék a kemencébe dugta.
Kezedben a kenyérke,
Ugye ízlik, Bözsike?


/ Népi mondóka, Héder Györgyné közlése/