Antalfi József visszaemlékezése
Don -kanyar és hadifogság
1941-ben vonultam be katonának 2 hónapra Atádra, majd Pécsre póttartalékosnak, 42-ben a pécsi légvédelmi tüzérekhez. 1942. júniusában vagonban vittek Resicáig. Egy szerelvényen voltam dr. Várvízi Jánossal, a régi somogyszobi tisztiorvosunkkal. Több 1oo km-t tettünk meg kocsin, míg Korotojakra értünk. Ez a város a Donon innen van. Itt a többnapos hídfő harcokhoz a mi gépágyúütegünket is bevetették a 1o. somogyi könnyű hadosztály segítésére. Itt voltak az oroszok hídfőállásai. A fél szakaszunkkal egy délután a szélmalom közelében foglaltunk tüzelőállást és segítettük a gyalogságot tűzerőnkkel. Este már izzott az egész város és mégis az orosz ellentámadás után vissza kellett vonulnunk a gyalogsággal együtt. Sajnos a támadás sikertelen lett, nekünk is vissza kellett vonulni ebből az állásból több km-re. Kb egy hétig voltunk e térségben. Egyik nap, hajnalban, egy- két km távolságból hozta a szél a somogyi 1o-esek „nótáját”, mi még feküdtünk a vízmosásban, hogy „bombáknak robbanása minket nem riaszt, mert mi bátran álljuk azt” . Szégyelltem magam, hogy nem lehettem a segítségükre a távolság miatt. Egyik csendes nap előre mentünk egypáran, és elértünk egy lövészárokhoz, ahol többnapos árkász holttestek feküdtek, köztük egy árkász százados is. Ekkor éreztem először teljes súlyával, hogy ez nem turistaút. Majd e napok után tovább mentünk a doni végleges kijelölt helyünkre. Ekkor mi 25-en voltunk, a 12. önálló gépágyúüteg, 6. fél szakaszából. Pár napos kiképzést kaptunk. Elkészítettük a téli állásunkat, V alakban ástunk 2 x 15 m-es bunkert, ami 2 m mély volt, volt priccsünk, konyhánk, szakácsunk. Berendezkedtünk, gondoskodtunk tüzelőről is. Ott találkoztam Kiss Jóskával ( Fajtám Kiss), nem messze tőlünk volt, szó szerint egy lyukban. Az ő bunkerukat zsidó munkaszolgálatosok ásták. Nem fértek el benne, ha az őrségben levő vagy az ételvivő visszament, egynek ki kellett jönni, hogy beférjen és mégsem bővítették ki. Jóska szinte naponta ment, hátán a vasfazékkal az ebédjükért, mindig megpihent nálunk, leült az egyik priccsre, amiért a társaim nagyon haragudtak, hogy otthagyja a tetveit. Nagyon elhanyagoltak, piszkosak, tetvesek voltak.
Különösebb légi támadás nem volt az „áttörés napjáig”, csak elszórtan. 1943. január 13-án az oroszok áttörték, teljesen legázolták, szétzúzták a gyalogsági vonalat közelharcban. Mi 2 km-rel hátrább az egy szem gépágyúval tartottuk az állásunkat, míg tudtuk. Kilőtték mellőlünk az irányítóst, a fülei előtt az arcát lőtték keresztül. Ahogy a vér a mellére ömlött, úgy fagyott rá, abban a pillanatban a 3o fokos hidegben. Gyékényesi bajtársam, aki a konyhás volt, vette át a feladatot, ketten tartottuk a frontot. Az oroszok úgy jöttek egy vonalban: egy tank, mellettük gyalogosok, egy tank, gyalogosok. Egy gépágyúval esélyünk sem volt. Gyalog, fegyvereket hátrahagyva, vonultunk, menekültünk vissza. A Don mellett magas buckák, horhók vannak. Egyik társamat, gondolom egy mesterlövész, mellen lőtte. Tüdőlövést kapott, orrán, száján dőlt a vér, irtózatos látvány volt. Egy horhó alján lapultunk, ahogy néztem föl, egy orosz rám irányította a puskáját. Kővé meredve vártam, egy kaszáló mozdulattal 2o-unkat kiirthatott volna, de nem géppuska, hanem mesterlövész, egylövetű puskája volt. Az oroszoknak elég volt, hogy a térdig, hasig érő hóban menekülünk, nem vettek üldözőbe. Másnap az ütegparancsnokunk beült egy gépkocsiba, és elment. Végképp magunkra maradtunk.
Kisebb csoportokban gyalog vonultunk vissza Karkovig. Az első napokban az E.L.O-ból (élelmiszerraktár) szereztünk élelmet, én egy orosz asszonytól elkértem egy dobozt, elnevette magát és odaadta. Többkilós kávékonzerv volt, a többiekkel ezt csereberéltem más konzervre. Többnapos gyaloglás után itt fürödtem először egy civil háznál, hova bekéretőztem.
Mi nem raboltunk vagy erőszakoskodtunk a lakossággal. Egyszer a Szabó Pista egy romos pincéből kiemelt egy csirkét, amiért a parancsnok nagyon megszidta. Volt olyan is, hogy a németeknek ládákban állt az élelmük, kértem és nyújtottam a láda felé a kezem. És a német rácsapott a kezemre.
Iloszkája közelében csatlakoztunk a röpülő dandárhoz, de már elvesztettük a hitünket, lelkesedésünket, már csak túlélni akartunk a háborút. Itt több százunkat bekerítettek az oroszok. A 4. nap, hátunk mögött a német tüzéroszlop segítségével, kitörtünk Bugyenéj felé. Itt találkoztam az egyik fél szakaszunkkal, és velük is maradtam Obrucsig, hol a megmaradt gépágyúval júniusig az állomást védtük. Ide érkeztek a hazulról jövők és vagonírozták a hazamenőket. Az ellátás itt már szervezett volt.
Szabadságoltak, július végén értem haza a szabadságos vonattal Pécsre, anyám másnap hozta a civil ruhámat, hazajöttem.
1944. júniusában újból behívtak. A fényszórósokhoz kerültem Pestre, ott is maradtam 45. februárjáig. Szállassyra nem esküdtem föl, pont az eskütétel alatt voltam őrségben a Citadellán, így örömömre megúsztam. Nem mertem megszökni, mert féltem, ha elfognak, nyilasnak néznek a ruhám miatt. A Műegyetem félig kész új épülete alatti pincében volt a világító fél szakasz bázisa, honnan két orosz katona vitt föl bennünket. Máris hadifoglyok voltunk.
Lágymányoson Pestről oroszok lőttek ránk, de a saját bajtársukat találták el. Vihettük egy sátorlapban a sebesültet gyalog. Nagytétényben maradtunk pár napig, a Dunán kishajóval vittek át, majd vonattal Kiskunfélegyházáig, hol a gimnáziumban szállásoltak el bennünket. Vonattal egészen Reniig ( Duna-delta) vittek le, Foksánin (Románia) keresztül. Foksánon nem tudtak fogadni a túlzsúfoltság miatt több hadifoglyot, ott így is 1o ooo-ek haltak meg tífuszban a foglyok közül.
Reniből jártunk dolgozni, vasutat építettünk és egy olajtelepet. Élelem eleinte nagyon kevés volt, sokan meghaltak vérhasban. Az oroszok mindig azt hazudozták, nemsokára hazamehettek, és két és fél év lett belőle. Egy villanyszerelő megszökött, jó szakember volt, szerették az oroszok, egy gumibelsőn átevezett a Dunán. Két szökött németet, mikor elfogták, jól megverték, és odaállították elénk, hogy így járunk, ha szökéssel próbálkozunk.
Reniből Odesszába szállítottak, egy katonai laktanyába, ahonnan egyedül kerültem el egy csendőri kertészetbe, mint marhapásztor. Paraszt gyerek létemre nem tudtam fejni, pedig ott volt a sok tej. Volt mikor napokig nem találtam a teheneket a nagy csádéban, aztán jött az orosz lóháton, nyereg nélkül, fölültem mögé és mentünk keresni őket. Ha a ló billent vagy gyorsan fordult, mindig leestem. Az orosz meg kiabálta, „Te Jóska, Te Jóska.!” Krumpli, zöldség volt bőven, kenyeret meg csereberéltem a civilekkel: oroszokkal, románokkal. Föl is javultam.
1947. júliusában visszavittek Odesszába, hol olvasták a nevem a hazatérők között. Kaptunk új öltönyt és használt kabátot, bakancsot, így sorakoztunk föl, és vonultunk el díszmenetben az orosz táborparancsnok előtt.
Vonattal mentünk Debrecenig a Vereckei-hágon keresztül, ahol egy alagútban piros lámpa jelezte Lengyelországot, és azt is, hogy a föld alatt elérkeztünk Magyarországra. A fele alagút magyar volt, fele orosz. Felemelő érzés töltött el Munkácsnál. Amíg a vár alatt ment a vonat, néztem a várat, és meghatódottan gondoltam a hős Zrinyi Ilonára, Rákóczira, Thökölyre, a magyar történelemre.
Debrecenben volt orvosi vizsgálat, és kaptunk 5 ft-ot. Pesttől Kaposvárig a platón utaztam, másnap érkeztem Somogyszobra. Örömmel láttam a segesdi hegy panorámáját a templommal és a szőlőheggyel. Az állomáson anyám várt, az újság név szerint megírta, hogy mikor ki jön haza. Otthon éppen csépeltek.
Antalfi József visszaemlékezése
Somogyszob, 2oo5. szeptember 18.
Vilma-házi Hírmondó, 2005. szeptember 30. 2. évfolyam, 3.(vilmás gyűjtés)
(A képeket, a szintén a Don-kanyarban részt vett Farkas János és Kiss Istán hozta magával haza)