Aratás, cséplés, őrletés
Az életet jelentő gabonák, embernek állatnak egyaránt. A búza, rozs, zab és árpa.
Június 15, Vid napja. „Ekkor megszakad a gabona szára, és már éjjel -nappal érik”. Június 29-e, Péter-Pál napja , ezután kezdték a korai gabonák aratását. Az őszi árpa érett be legelőször, majd az őszi búza, a rozs és végül a zab. „Az aratást és cséplést először az őszi árpával, majd búzával, rozzsal és végül a zabbal végezték, mert ez volt az érési sorrend általában„. Mindezekből a legfontosabb a búza aratása volt.
Az asszonyok a nagybajomi vásárokat azért szerették, mert ott lehetett kapni topánkát. ”Olyan volt , mint egy cipő, de nem volt sarka.” Ebben arattak, a tarló nem bökdöste a lábukat. Sok férj elvárta a feleségétől, hogy a kobakot is hordják ilyenkor, mert ez kivételes alkalom volt. Az I. háború utáni ínséges időkben az asszonyok úgy varrtak inget, gatyát a férfiaknak vászonból, hogy zöld diót áztattak be, így kávészínt kaptak, avval festették be az anyagot , hogy ne legyen fehér. Sokan alsógatyaszerű nadrágban arattak, de megszokott volt a bőgatya is, hozzá gallér és hímzés nélküli vászoning. Az asszonyok maguknak a megtört és kifőzött dió héjából festették meg a kisingeket (szükümög), amit munkára hordtak.
A gazda mondta meg mindig az aratás kezdetét. „ Isten nevében kezdték el az aratást, hálát adtak, hogy arathatják a mindennapi kenyérnek valót”. Mikor bérben aratott a gyülekezet, bementek a templomba egy hálaadásra, ( http://vilmahaz.hu/2015/05/23/nagy-jozsef-lelkesz-hazahozatala-amerikabol/ ) ” 200 kasza volt a templom falához támasztva.”
Már az aratás előtti nap sok helyen megcsinálták a kévekötöző kötelet. Sást vágtak, amit kicsit megszárítottak, hogy ne vágja el a kezüket, de volt, aki a frissen vágott sásból sodort kötelet. „A széna értékesebb volt annál, hogy erre használják.” A férfiak kalapálták a kaszákat, ellenőrizték a szerszámokat. Az egész család ment aratni, a kaszás, a marokszedő, a kötélcsináló, kötöző. Gyalog mentek a földekre, vitték magukkal a köteleket, kaszát, fenőt, sarlót, kötözőfát, uzsonnára valót, bort és vizet kűkorsókban, ezekben a mázatlan korsókban hűsebben maradt meg a víz, a bor. „5 liter bort ittam meg egy ilyen napon”, és hozzá a vizet, amivel kevertem,”
„Elöl ment a kaszás, aki rendet vágott akként, hogy a lábon álló gabonára vágta az első sort. Ő mindig férfi volt”. Ha nem csináltak otthon kötözőkötelet, a kaszás után ment a kötélcsináló. A friss gabona szárát összefogta, kicsit hosszára meghúzta, megcsavarta, a végét a hónaljához szorította és így jól megtekerte., majd letette a marokszedőnek. „Mi már otthon megcsináltuk sásból a köteleket. Mi, gyerekek tettük le a kötelet a földre a marokszedő elé.” Utána ment a marokszedő asszony vagy lány, aki sarlóval összegyűjtött egy kévére valót. Egy marok kb. a sarló ívének megfelelő mennyiségű köteg gabona volt. „A marokszedő erre a kötélre tette az összeszedett gabonát, majd összekötötte és a kötözőfával jó szorosra húzta, hogy ne bomoljon szét.” A csomót a kötözőfával belülre fordították. A kötözőkötélen levő kalász is mindig fölfelé nézett.
Régen több generáció élt egy-egy családban. Az otthon maradt öregmama vagy viselős, kisgyerekes asszony főzte az ebédet. Ők vitték az ebédet fejvékában és a vizet kőkorsóban. „Már messziről lehetett látni a fejvékát, és mentek elébe, hogy segítsenek. És kerestek egy fát. A hűvös fa alatt elfogyasztották az ebédet”. Egy kicsit pihentek, és újra folytatták a munkát.
Este összeszedték a kévéket és keresztbe rakták egymáson. „Az alsó kéve kalászos végét visszahajtották, nem érhette a földet a kalász.” Ez volt a vánkos. Majd ebben a sorban még 3 kévét raktak úgy, hogy a kalászok középen értek össze, kalászos rész a kalászon, és így egymáson feküdve, keresztformát adtak ki. 21 kéve ment egymásra rakva, mindig keresztet formázva. Van, aki kepének mondja az egymásra rakott kereszteket, van, aki ezt is csak keresztnek nevezi. Mindig páratlan kévék adták ki a kepét, mert egy kévét mindig tettek a tetejére. „A legfelső volt a pap, annak nevezték”.
Az aratás befejezése után a tarlóhúzó gereblyével összegereblyézték a keresztek körül, és összeszedték a murját kupacba. „Ha előbb végeztek, akkor a szomszédoknak, rokonoknak segítettek. Akkor több szeretet volt az emberekben.”
„A gabona így maradt a szántóföldön, amíg haza nem szállították.”
Aratás után tartották az aratóbált. A 2 háború között a Mátyás-féle kereskedelem, majd Hiller -féle kocsma udvarból nyíló helyiségében, termében, (ma bolt) ahol a szüreti bálokat szokták tartani. Államosítás után még pár évig a Vasutas-körben tartották meg a bált. „Ha aznap volt a bál, mint mikor már hajnaltól arattunk, hazamentem, megmosakodtam, átöltöztem és reggelig mulattam.”
Aratás után a gabonahordás következett, ami régen szinte ünnep volt. „Főzték a jó ebédet, a jó tyúklevest, pörköltet, sütötték a kelt tésztát, együtt volt a rokonság”.
Otthon előre letisztították az osztag, asztag, több régi szobi csak egyszerűen kazalnak hívott helyét. „A szomszédunkban a kis- és a nagyistálló közötti helyet lesározták, mint a padlást, ahogy szokták. Ide rakták kazalba a kévéket.” De ilyen helyeken csépelték ki cséphadaróval a zsúpos épületekhez szánt rozsot is, mivel a szalmája nem törhetett meg. Sokszor még ponyvát is tettek alá. Somogyszobon a 60-as évek elején is volt még 5 zsúpos ház, és több ilyen melléképület is.
A szállítás lovas kocsival történt, amire ilyenkor vendégoldalt szereltek, hogy minél több kévét tudjanak fölrakni. A kocsis rakta a kocsit kétágú vellával, egy pedig adogatta a kévét. „A kalászos része mindig befelé nézett 1-1 kévének”. Mikor megrakták a kocsit, ami akár 3 m magas is lehetett, „tetejére tették a rudat, amin elöl lánc, hátul rudazókötél volt, a kocsi hátulján volt egy lyukas csiga, két lapickával meghúzták, jó szorosra megkötözték” és vitték haza a kazalhoz. „Kanyarokban a megrakott szekeret mindig kitámasztotta egy ember, általában a feleség a szalmába szúrt vasvillával, hogy föl ne boruljon.” Várva az új gabonát, kitakarították a pajtát, padlást, kamrákat, előkészítették a zsákokat. A kazal helyét polyvával szórták be. „A szinyáternek hívták a kazal alá öntött polyvát”. Ahol kevesebb volt a termés, ott kör alakú kazlat raktak, ahol sok, ott négyszögleteset. „Alulra mindig a rozst tették, majd arra a búzát.” A kalász itt is mindig befelé nézett. „A kazal mellé, tűzrendészeti szempontból, hordóba vizet, csáklyát, szikracsapót helyeztek, ez volt a szabály”.
A cséplés
Somogy Vármegye (régi) adatai szerint a 30-as években cséplőgép tulajdonosok: Varasdy János, Babics György, Del Fabró Gusztáv, Marich György voltak. 2000. után Varasdy Jánosra, Boros bíróra és Végh Imre kovács mesterre emlékeznek a falusiak. A csépléshez sok emberre volt szükség. A cséplőgép tulajdonosa is vitte magával az embereit, de a gazda is gondoskodott munkaerőről. „A masinával az egyik portáról mentek a másikra”. A csépléskor a learatott gabonából lett a gabonaszem kiveretve, elválasztva a pelyva, (a gabonaszem burka) a törektől (cséplésekor keletkező törmelék) és a szalmától ( a gabona szára).
A cséplőgépet körmös traktor húzta maga után és ment egyik gazdától a másikhoz csépelni. „Miután a traktor beállította a cséplőgépet a kazal (osztag) mellé, majd hátrament és kb 10-15 méter távolságból egy nagy ékszíjat feltéve a lendkerékre, hajtotta meg magát a cséplőgépet”. Az aratást és cséplést előszőr az őszi árpával kezdték, majd búzával és rozzsal folytatták és végül a zabbal végezték be, mert ez volt az érési sorrend általában. „Legjobb volt a zabot csépelni, mert annak nem volt szúrós a kalásza.” A gazda a cséplésért a kicsépelt termény bizonyos hányadával fizetett, vagy a terménynek megfelelő pénzösszeggel.
A cséplőgépen álló kévevágónak földobták kétágú vasvillával a kévét, aki elvágta a kötelet egy kaszából készített éles késsel, „majd az etetést végző, aki szintén a gépen állt, folyamatosan beleeresztette a cséplőgép dobjába a gabonaszárakat”. Ők általában asszonyok voltak. Ha a kötelet gabonából készítették, azt is utána engedték. A gép kicsépelte a magokat, a rázóasztal különválasztotta a szalmát, a töreket és a pelyvát. „Én olyan cséplőgépre emlékszem, mire 4 zsákot erősítettek föl, amiket egy csappantyúval szorítottak oda.” A traktor felöli oldalon zsákokban fogták fel a gabonát, majd mázsára rakták, lemérték. „A beszolgáltatási időkben az előírt mennyiséget,-néha az egészet- a vasútállomáson lévő Futurába kellett vinni.” A „zsákoló” emberek felhordták a tulajdonos padlására (tárolóhelyére)a kicsépelt gabonát. „A cséplőgép közepén hullott ki külön a törek és a pelyva, amit két ember két rúdra erősített ponyvára rakott és a gazda pajtájába vitte be.” A gép hátulján jött ki a szalma. A rázó előtt a szalmát petrencébe rakták és onnan két rúddal hordták a kazalhoz, adták fel a kazalrakóknak. „Nagyon nehéz volt a cséplési munka, főleg nekünk, gyerekeknek. Korán kezdődött a cséplés és este ha nem fogyott el a cséplés a gazdánál, előfordult, hogy a traktor lámpájánál fejeztük be a munkát ,hogy reggel már új helyen kezdhessük a másnapot”
A kazal nagysága a csépelt gabona mennyiségétől függött. Volt kisebb- nagyobb, 5-10 m magas is előfordult. Eleinte létrán állva egymásnak adogatták fel a szalmát. Ha már a hosszú létra is kicsinek bizonyult, a kazalrakó kis teraszt képezett ki magának, onnan fogadta és onnan dobta a fentebb levő kazalrakónak a szalmát. Majd létráról később kiegészítették a hézagot „A végén a kazalrakók kiszarvalták a kazal sarkait és formás kazlakat készítettek belőle”. A kazlak köré dióverő póznákat állogattak az egyensúly megtartása érdekében. Az egyik emlékező ezt mondta az 50-es évekbeli földrengésről: „Mentem haza, már messziről láttam, a szóma lefolyt a szináterről, a póznák meg kibújtak a kazalból, csak úgy bólogattak.” Nagyon gondosan kellett rakni a kazlat, eldőlhetett, lecsúszhatott. „Szalai Sándor bátyám kimondottan jó kazalrakó volt.” . A Tsz-es időkben már elevátor is lett, az vitte fel a szalmát a kazal tetejére. Akkoriban nem volt ritka a TSZ-nél az 50 m hosszú kazal sem.
A gazdák a töreket és a pelyvát állatok (tehenek ) etetésére használták takarmányrépával keverve. „Sokan a cukorgyárból beszerezhető melléktermékkel (melasz ) összekeverve adták az állatoknak”.
Őrlés
Az otthoni kézimalmot már csak a hajdina hántolásra használták a 19. sz. végén, 20. sz. elején.
A 19. sz-ban 7 vízimalom működött még Somogyszobon. Erre utal a falu legnagyobb patakja neve is-Kácsmóna (Kovács molnár) név is . A Kálvin utca 32.számú ház és a Varasdy- ház tetőfája is bontott vízimalomból épült. De régi térképeken is találunk Malom-árok, Büki -malom, Baráti-malom, Bodaki-malom jelölést.
A Kerékarasztban levő malmot az Esztergomi Főkáptalanság építhette a 19. sz vége felé. Az 1865-ös térképen még nincs rajta.
Az állomáson túli malmot 1925-ban alapította az Arany család. 1927-ben megvette Klinger Imre. Felesége Arany Anna, a korábbi malomtulajdonos lánya lett. Klinger Imre 1921-ben már önálló üzemében darálással és vámőrléssel is foglalkozott. Az új malomban 6-7 emberrel dolgozott. A malom pénztárkönyvének utolsó mondatát Klinger Imre 13 éves leánya, Irma írta be gyöngybetűkkel: „A malom 1951. június 15-én államosítva”. Mára a malom már nincs meg, lebontották.
jobbszélen Arany József, mellette Arany Antal
„A kicsépelt gabonát vitték a malomba őrölni, akkor kiderült, hogy milyen fajsúlya van a gabonának és milyen lesz a liszt”. Az őrlés során a malomban lisztet, korpát, darát őröltek. A darát kérésre készítették, a korpa a gabona héjából adódott, állatok etetésére használták. Az őrlésért vámot adtak cserébe a termékből. Általában a gazdák megvárták az őrlést, hogy biztosan a sajátjukat kapják vissza. A zsákokat megjelölték, vagy a sávok voltak egyediek, vagy a kötözőjük más-más színűek. Sok lány vitte a staférungjában a zsákokat is, miket maguk szőttek.
„Régen volt a rozslóng (finomra őrölt rozsliszt), abból volt búzaliszttel keverve a kenyér. Sütötték az első kenyeret, amit a családfő szegett meg először. Aratás, cséplés, nehéz, de szép munka volt, ma már csak emlék.”
Emlékezők voltak: Horváth-Dencsi János +, Sámócziné Szalai Ilona +, Kiss Istvánné Horváth Erzsébet +, Torma Józsefné Kisgyura Erzsébet+, Csiszár József, Csiszár István, Dr. Kasza Ferenc, Ifi Mihályné Darab Piroska, Horváth László, Schildné Puskás Jusztina, Papp József, Spanics Katalin és Somogy-vármegye adatai.
Vilmás gyűjtés
SK