Édesapám 1919. augusztus 29. –én született Inkén, rom. kath. családban. Nagyapám, Penczinger Kálmán, nagyanyám Mencsels Terézia. .Ketten voltak testvérek, ő és József. Édesanyámmal, Tóth Juliannával, aki Darvason született 1923-ban, majd beköltöztek szüleivel Somogyszobra, Budapesten kötöttek házasságot 1948-ban. Én is ott születtem 1951. december 4-én. 55-ben jöttek vissza Szobra. Egész életében vasúti alkalmazott volt Már az inkei park készítésénél is segédkezett, tanult, nagyon szerette a rózsákat, fákat, bokrokat. Otthon is ápolt volt mindig a kert. Talán így jutott az akkori iskola igazgatójának, Györkös Rudolfnak eszébe, hogy megkérje a park megtervezésére, és kivitelezésére. 1959-ben az új iskola parkja is elkészült. Teljesen más volt, mint most. Csak a tanárok használhatták a keleti kaput, a gyerekek körbejártak, az alsó kapun át közlekedtek, a szobor felöli ajtó is zárva volt. Az utak sugarasan mentek a kapuktól a főbejárathoz. A bejárat előtt egy nagy grupp volt, körben úttal, a grupp tele rózsákkal. Az utcai kerítés mellett is utak futottak, egy-egy, akkor még kis fák között szintén ágyások voltak, mind, mind telis tele rózsákkal. A gruppot összekötő utakat is átszelte még más út is, a találkozásnál háromszögletű ágyások voltak. Nem is emlékszem más virágra, csak a rengeteg rózsára, rózsabokorra, rózsafára, és a sok színre. Mikor én iskolába jártam, a gyerekek a hátsó udvarban voltak szünetben, ott is sorakoztak. Nagy megtiszteltetés volt a VIII. osztályosoknak, hogy ők a parkban sétálhattak szünetekben. Mikor kisebbek voltunk, irigyeltük őket. Kiváltságnak éreztük, mikor elérkezett a mi időnk. Nem is emlékszem, hogy ott rendetlenkedtünk, vagy szemeteltünk volna, mint a kis felnőttek, úgy viselkedtünk, nagy komolyan. Vasutas munkája mellett is évekig gondozta a parkot. Nem volt szabad, még otthon sem fagereblyével összeszedni a hetenként kaszált füvet, csak vasgereblyével. Kell a levegő a fűnek, és a gyökerét sem bántja,-szokta mondani. 1967-ben, én akkor 15 éves voltam, 44 éves korában meghalt édesanyám. Még akkor az volt a szokás, hogy otthon ravatalozták föl a halottat. Édesanyám elvesztése mindkettőnket nagyon megviselt. Aztán édesapám újra megnősült, én maradtam otthon az anyai nagymamámmal, majd 19 éves koromban én is férjhez mentem a somogyszobi születésű Sámóczi Ernőhöz. Egy gyermekünk született, Ernőke. Apám Ötvöskónyiba, majd Bajára költözött Súlyos cukorbeteg lett, 80-ban amputálták a lábát. Nem tudta megszokni a tolókocsit örök tevékenykedő ember létére. 1982-ben, 62 éves korában halt meg Baján.
Sámóczi Ernőné Penczinger Zsuzsanna
Kaposvár, 2006. december 12
( A cikk a Vilma-házi hírmondó részére íródott,vilmás gyűjtés)
SK
