Dr. Kasza Ferenc emlékezik a régi falusi munkákra.
Falusi munkák az 1950-1960-as években.
Dr. Kasza Ferenc emlékezik a régi falusi munkákra.
Az aratás
A legfontosabb nyári munka az aratás volt. Elöl ment a kaszás, aki rendet vágott akként, hogy a lábon álló gabonára vágta az első sort. Ő mindig férfi volt. Utána ment a marokszedő asszony vagy lány, aki sarlóval összegyűjtött egy kévére valót. Közben egy másik asszony vagy nagyobb gyerek a gabonából kötelet font és azt lefektette a tarlóra. A marokszedő erre a kötélre tette az összeszedett gabonát, összekötötte és a kötöző fával jó szorosra húzta, hogy ne bomoljon szét. Amikor már elég sok kéve készen volt, akkor összehordták azokat és keresztbe rakták, Somogyszobon kepébe. A kéve kalászos vége mindig befelé nézett, így védték az időjárástól és az állatoktól. A gabona így maradt a szántóföldön amíg haza nem szállították.
A szállítás lovas kocsival történt amire ilyenkor vendégoldalt szereltek, hogy minél több kévét tudjanak fölrakni. Otthon asztagba /kazalba/ rakták a kévéket. Amikor odaért a traktor vontatta cséplőgép, akkor azt az asztag közelébe állították. A traktor messzebb ment és egy szíjon keresztül hajtotta meg a gépet. A kazalról villával dobálták a cséplőgép dobjához a kévéket. Ott az etetést végző elvágta a kéve kötelét és folyamatosan beleeresztette a dobba a gabonaszárakat. A gép kicsépelte a magokat és a töltőn keresztül a zsákokba engedték azokat. A rázóasztal különválasztotta a szalmát, a töreket és a pelyvát.
A zsákok rögtön a mérlegre kerültek. A beszolgáltatási időkben az előírt mennyiséget,-néha az egészet- a vasútállomáson lévő Futurába kellett vinni. A fölötte maradó mennyiséget vitték zsákokkal a gazda padlására. Persze itt is lent maradt az a mennyiség, ami a cséplőgép tulajdonosának járt. A szalmát hatalmas kazlakba rakták. A pelyvát és a töreket a gazda fedett helyre –pajtába, színbe – rakatta, amelyet később az állatokkal megetetett más takarmányhoz hozzákeverve.
A szénakaszálás
A tehenek és a lovak egyik alaptakarmánya a széna volt. Ennek elkészítése nem volt egyszerű munka. A gazdának már hajnalban kint kellett lennie a réten, ugyanis a harmatos füvet sokkal könnyebb volt kaszálni és neki sem volt olyan melege. Vinni kellett a tokmányt, vizet és a kaszakövet, mert gyakran kellett élezni a szerszámot. Főleg első kaszáláskor, ha nagyon dús volt a fű, akkor a következő munka a rendrázás volt. Ha nem volt rá szükség, amikor a fű teteje megszáradt, jött a forgatás. Ha jó idő volt, akkor 2 nap múlva már lehetett gyűjteni /szobiasan győtteni/ a szénát. Ez abból állt, hogy a rend végén vasvillával nekiállt az ember összehalmozni egy-egy kisebb kupacba a szénát. Amikor több kupac is lett abból készült egy nagyobb petrence, ha volt több petrence, akkor a két petrence hordó rudat aládugtuk és továbbvittük egy másik helyre, ahol egy nagyobb boglya készült belőle.
Ha megázott a fű valamelyik fázisnál, akkor lehetett ismételni. Az összegyűjtésnél és a szállításnál használtuk a könnyű fagereblyét, mert nem maradhatott kint egy szál sem. Ha minden készen állt, akkor lehetett lovas kocsival hazaszállítani a szénát. Itt is használták a vendégoldalt, valamint középen lerudalták és kötéllel jó szorosan lekötötték a szállítmányt. A kocsi megrakása, hogy sok férjen rá és ne csússzon le a széna külön tudomány volt. A sarkoknál és úgy emlékszem a széleknél „szarvakat” kellett hajtogatni, ezek tartották össze a rakományt A hazaszállításnál mindig be kellett tolatni a kocsival a pajtába, a szénát ugyanis mindig fedett és zárt helyen tároltuk. A kocsiról le-vagy feldobták a szénát, mi gyerekek a pajta belsejébe vonszoltuk azt majd nekiálltunk letaposni. A pajta belsejében ilyenkor mindig nagy por volt. Itt lehetett összeszedni az igazi „szénanáthát” a sok fűportól. A második, jó években a harmadik kaszálás. volt a sarjú /sargyú/ kaszálás. Ezt a füvet az állatok mindig jobban szerették, mert gyengébb és illatosabb volt. Arra emlékszem, hogy a széna betakarítása mindig versenyfutás volt az idővel, mert Somogyszobon gyakran esett az eső és tette tönkre az addigi munkát, persze a széna minőségének sem használt ,ha megázott.
Kukorica betakarítás.
Ha megérett a kukorica, akkor csövestől letörtük és kosárral egy-egy kupacba összehordtuk. Utána innen dobáltuk föl a lovas kocsira és vittük haza a pajta előterébe. Esténként itt gyűltünk össze néhány rokonnal és ismerőssel kukoricafosztásra. A csuhét megkarcoltuk valamivel, majd lehúztuk a csőről. A lefosztott kukoricát fölhordtuk az istálló padlására. Ott kellett forgatni amíg meg nem száradt.
Tollfosztás
Néha libáink is voltak, de általában kacsákat tartottunk. Ezeket a nagyanyám vagy édesanyám többször megtépte, de ugyanez történt azok levágásakor is. A tollat megszárították, majd télen ráérős estéken beszélgetés közben leszedték a gerincről a zászlót és gyűjtötték a finom pihetollakat.
Káposztasavanyítás.
Ősszel a megtermelt káposztát összegyűjtötték. A nagy asztalra fehér tiszta vásznat raktak. Az asszonyok maguk elé is ilyen tiszta fehér vászon szőtteseket raktak. Előtte a nagykéseket alaposan megélezték a férfiak. A káposztafejeket félbevágták, majd szép vékonyan keresztbe szelték a káposztát egy edénybe. Ebből a savanyító hordóba rakták, közben sózták. Végül a hordó alakjára szabott deszkákkal lefedték. Erre keresztbe két lécet raktak, végül ezekre került rá egy nehéz kő.
Dr. Kasza Ferenc
2022. Szeged