Szegvári István atya visszaemlékezése
.1.kép:1933-34-katolikus osztály-térdeplő sor balról az 5-ös: Szegvári István 2. kép:1937-39-es csurgói osztály-első álló sor jobbról a 4-es az Szegvári István
Bevallom, nem vagyok „ős-szobi”, mint a lakóság többsége is Szobon. Édesapám, Schwarcz István, zákányi születésű, mint vasutas került ide és egy kisatádi lányt, Tera nénémnek a Boros bíró feleségének (a kath. templom mögött) nővérét, a „legkisebbik Horváth lányt „ vette feleségül. Mint a harmadik fiúgyermeke az új családnak, 1927 nov. 21-én születtem a már-már épűlő új házban, az Ötvös utca 157 alatt. 1934-ben léptem, mint a R:K Népiskola kisiskolása, Károly Imre „kistanító” vezetése alatt a tudás útjára. Ki hitte volna akkor, hogy ez az út 1952-ben a Bécsi Egyetem Theológia karán fog végződni. Az út odáig még messze volt. 1938-tól szorgalmasan (diligenter) és szerényen fregnentáltam a Csurgói Ref. Gimnáziumot, mint bejáró. A második osztályban váltották a latin tanárunkat, egy fiatal beképzelt típus jött helyette. Úgy szeptember végén rám mutatott, „Te ott a bordó trikóban, te úgy sem tudsz semmit”. Mintha leforráztak volna. Más véleménnyel volt azonban dr. Écsy Ödön „bácsi”, aki ötödiktől az osztályfőnököm és latin-görög tanárom volt. Én, a kath. diák voltam az ő kedvenc tanítványa, nem véletlen, mert az érettségin 1946-ban (Csurgón nyilvános volt) Ő latinul kérdezett, én latinul feleltem. Az érettségi bizonyítvány eredménye: jeles! Remélte nagyon, hogy latin-görög szakos tanár leszek, de közben még volt valami. 1944. őszén a front kb. 14 kilométerre Kutas és Henész vonalán állt meg, a gimnáziumot bezárták. Az első hetekben civilben, puskával éjjeli őrjáratokat kellett végeznünk, aztán mindig erősebb lett a „nyilaspárt” részéről a zaklatás, hogy lépjünk a „Zöldingesek”, (mint a német 44) harcialakulatába. Hármunknak, Gyuszi bátyámnak és Schuck Miskának sikerült egyenlőre kivonni magunkat, kb. december végéig Mosonban, Miska rokonainál húzódtunk meg. De ott sem volt sokáig nyugalom, a csendőrség érdeklődött utánunk. Hol a legnagyobb a szükség, ott jön segítség. December vége felé hazatértünk, de már a következő napon irány gyékényes a határvadász kaszárnya. A segítséget Tóth Jóska igazgatótanító és tartalékos határvadász-főhadnagy (Koroncz Laci nagybátyja) nyújtotta. Ő volt az egyik, akinek köszönhetjük, hogy eltekintve az időnkénti bevetéstől a vízvári, akkor még állófronton, a háború igazi borzalmaitól megmenekültünk. Ezredesünk, aki Horthy-párti maradt átadott 1945. április 1-én (nagyszombaton) az előrenyomoló bolgár csapatoknak az őrtilosi erdők védelme alatt. Csertőn kerültünk fogságba a bulgárokhoz, később a pécsi dohánygyárba az oroszokhoz. Féltünk, hogy elvisznek bennünket Oroszországba, de megint fordult a sorsunk, jött segítség, dr. dr. Pallos Bernandin cisztercita atya dunántúli főtanfelügyelő október vége felé bejött a táborba és sikerült neki az orosz parancsnokot meggyőzni, hogy a mifajta diákok kényszerből lettünk katonák, és fontos lenne a tanulmányt befejezni. Ez a nemes gesztus, nemes gondolatot keltett bennem: cisztercita akartam lenni.(talán meg latin-görög szakos tanár is) De még az érettségi hiányzott az ilyen tervekhez. 1945. késő őszétől 1956. június 26-ig ez is megtörtént, jeles eredménnyel. „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” Az út első része Veszprémbe vezetett, nem Zircre, mert édesapám ellenezte, mondván: „két évig akkor nem jöhetsz haza”. A veszprémi szemináriumban akkor hárman voltunk Szobról: Koroncz Laci, Puskás Lajos és jómagam. A szeminárium rektora dr. Oross I. úgy találta, abból a kisdiákból, aki állítólag „nem tudott semmit” , egy értelmes ember lett és ezért a Bánass püspök úr kitüntetésre, a Bécsi Egyetemre jelölte ki. Ezzel édesanyám is egyetértett, márcsak büszkeségből is,- habár így 15 évig nem látott vissza, amit senki nem láthatott előre). Így kerültem, kissé bonyodalmas módon, 1947. őszén a bécsi , Pázmány Péter alapította (1629) kollégiumba. Tehát nem vagyok sem „renegát”, sem szökevény, és semmi esetre sem 56-os! Amikor a theológiát szintén jeles eredménnyel és két szigorlattal elvégeztem, 1951. június 29-én Innitzer bécsi kardinális , még a veszprémi egyházmegye javára szentelt pappá. Hazatérni akkor, a legsötétebb Rákosi-időkben, mint kath. papnak, minden lelkipásztori munka végét, esetleg börtönt jelentett volna. Ezen sötét idők szolgái,
mint szüleim később elárulták, még katonaszökevénynek is minősítettek engem. Egyenlőre elég volt, hogy az 1951-es amnesztiatörvény alapján „kitagadtak” és elvették az állampolgárságot tőlem. Az első következmény,-1952-ben beléptem a bécsi egyházmegye szolgálatába,- a második: mit lehet tenni, gondoltam, te már nem vagy magyar, -s így 1953-ban osztrák állampolgár lettem. Magyarellenes érzelmem ezért sohasem voltak, -az Somogyszobon ismeretes, segítettem, amit tudtam. Csak máig is mélyen megvetem azokat, akik mint egy ideológia, -náci, vagy komcsi- szolga, magyarokat üldöztek, kínoztak, igazságtalanul minden vagyonától megfosztottak (pl. Boros bírót) és a végén még mindent jól megúsztak. Megbocsátani lehet, felejteni nem szabad az igaztalanságot.
A „hosszú út” folytatódik,- a döntés megtörtént: a bécsi egyházmegyében maradok és dolgozom, Krisztus egyháza az én „második hazám”. Idegen, ismeretlen nevekkel nem akarom az olvasót fárasztani, csak annyit, hogy a bécsi egyházmegye a dunántúli részében az u.n. „Weinviertel”- (Szőlőtermő-Negyedben) kezdtem a munkát. Csak rövid két évig voltam Káplán, utána 1954-1958 között Hollabrünch közelében két plébániát láttam el. A papi működésem legjava 1959 után északkeleten a Poysdorf környéki Ottentnat nevű plébániához kötődik, egy filiálissal és másodplébániával, -időnként hármat is elláttam. Munka volt elég, illetve én láttam a tennivalót és nem valami kényelmeset, vagy talán városi munkahelyről álmodoztam. Nem volt nehéz számomra a hívek bizalmát megnyerni, részemről igyekeztem nem csak a nyelvüket (tájszólás), hanem szokásaikat, életmódjukat megérteni. Szívügy volt számomra a liturgiát és az igehirdetést vonzóbbá, hatékonyabbá tenni, az iskolái hitoktatást időszerűbben végezni. A gazdasági helyzet javulásával az egyházi épületek állapotát sem lehetett tovább tűrni. Kezdődik az új harangok beszerzésével, a plébánia épületének korszerűsítése, majd a főplébánia templomát a következő években a padlástól a tetőig felújítani. 1971-ben művelődési és ifjúsági otthont építettünk. Ezzel kapcsolatban „Labdarugó Egyletet” alapítottunk és számos önkéntes segítségével új foutball-pályát létesítettünk. Közben kb. 7 évig a községfejlesztés elnöke is voltam,- mindenben segített az „ezermester” hajlamom, amit édesapámtól örököltem. Nem törekedtem címekre és elismerésekre,- az magától jött. Mint „nem osztrák”, már 40 éves koromban „érseki tanácsos” lettem és 1983-ban az Alsó-ausztriai Kormány Ezüst Érdemrendjével tüntettek ki, mint elismerés az egyházi és közművelődési munkáért. 1988-ban jött a nagy változás életemben, nem mintha én arra törekedtem volna: König kardinális 1975. óta többször felszólított, hogy akarok-e bécsi plébános lenni. Nehéz szívvel hagytam ott a megszokott helyemet. Nyolc éven keresztül Bécsben a 21. Kerületben, a „Maria Lorettó” plébánián is megálltam a helyemet, a bécsi hívek is elismerték munkámat. ((Itt látta egy hétre vendégül a két németet tanuló somogyszobi tanárnőt. .s.)) Tervem volt legfeljebb 10 évig maradni, de egy hetvenévesnek sok a bécsi munkaütem. Közben adódott egy vidéki plébánia, Ausztria egyik legszebb vidékén Krems és Wochau (dunavölgy) közelében. Most, 10 év után még mindig aktív plébánosa vagyok két plébániának, kb. 1 700 lakossal. Köszönöm a jó Istennek, hogy erőt ad hozzá! 2001-ben itt ünnepelem „aranymisémet”.
1. kép: Szegvári István 2.kép: Szegvári Atya érdemrendje, 3.kép: Szegvári István sírja
A föntebbi döntés a bécsi egyházmegyében maradni, nem jelentette azt, hogy szülőhazámmal, ill. Somogyszobbal szakítottam. Nem én voltam oka, hogy csak 17 év után láthattam vissza a hazai tájakat, szülőházamat. 1964. nehéz volt számomra, áprilisban meghalt Gyula bátyám, docens a pécsi Egyetemen, 40 éves korában, júniusban édesapám 77 évesen. A bécsi magyar követségen, ha körülményesen is, de megkaptam a beutazási engedélyt. Ez időkben úgy 2 évenként hazalátogattam, már csak édesanyám miatt is, kevés nyugdíja mellett sokat számított az én támogatásom. A nyarakat rendszeresen nálam töltötte, többször az unokákkal együtt. Nemcsak őt támogattam. Szemes plébános hálás volt az adományokért a templom javára, többeken segítettem orvosság küldésével, vagy más kérés teljesítésével. ((A Vilma-háza Alapítvány alapító tőkéjéhez 45 000 Ft-al járult hozzá. (.s.)) Édesanyám halála után 1980. óta inkább a pécsi rokonokat látogatom, de Somogyszobot sem hagytam ki, még az utolsó években sem, sőt nemcsak egyszer ünnepeltem a vasárnapi misét a szobi hívekkel. Nagy örömömre szolgált, hogy 2001-ben abban a templomban, ahol kereszteltek, az aranymisét is megünnepelhettem. Hálás vagyok érte a szobi kath. Egyházközösségnek.
Befejezésül: Igen, a somogyszobi „kisiskolás” megállta a helyét a nagyvilágban is.
Schwarc István pharrer
2006. október 3
Stras, Ausztria
(vilmás gyűjtés) SK